Krisztus urunk feltámadása most április 4-re esik. Magyarországon 44 évig ezen a napon ünnepeltették velünk hazánk nemzeti gyalázatát, mely során a szovjet csapatok – miután a Nyugat ismét magára hagyta országunkat, mint a történelem során szinte mindig – végigrabolták, gyilkolták, erőszakolták hazánkat, mely éppen német megszállás alatt állt, hadserege nem volt, csupán hadszíntérként szolgált a XX. század két legszörnyűbb diktatúrájának infernális küzdelmében.
1938-ban és 1940-ben a bécsi döntések eredményeként még magyar feltámadásban reménykedtünk. Országunkat Trianon keresztre feszítette, elvesztettük területeink, lakosságunk, gazdaságunk, szellemi erőközpontjaink jelentős részét és ami maradt, azt a nagyhatalmak nyomorba döntötték, munkanélküliség, hitelből történő kártérítések, szörnyű szegénység várt arra a népre, amely legkevésbé sem akart belekeveredni az első nagy háborúba. A koronatanácsban csak a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István szavazott a háború ellen, ami persze az uralkodónak mit sem ért. Akkor is „megszállt” ország voltunk, bármennyire is tekintjük termékeny időszaknak a dualizmust.
Miben reménykedhettünk? Imádkozhattunk a magyar feltámadásért. Hogy ismét összeforraszthatjuk szétvágott testünk darabjait. Király nélküli királyságunk egy másik vesztes, de felemelkedő nagyhatalomhoz, Németországhoz próbálta kötni a szekerét. Mit tehetett volna? Ki tárgyalt volna velünk? Az utódállamok, mint egy spanyol csizma, szorítottak a csonka ország határai közé, őrködtek szolgaságunk felett a Nyugat akaratából.
Azt a bizonyos április 4-ét felszabadításnak hazudva és ünnepeltetve újabb 45 éves megszállás következett: még nem ért véget a kereszthalál. 1956-ban még egy dárdát is szívünkbe döfött a Nyugat, mikor hagyta, hogy gyönyörű szabadságharcunk után ismét véres diktatúrába, majd álnok gulyáskommunizmusba süllyedjen hazánk. 1989-ben a rendszerváltozás ugyan elhozta a fizikai felszabadulásunkat, de a Nyugat a magyar kommunista nómenklatúra segítségével gazdasági megszállást hajtott végre, erőforrásaink, piacaink jelentős részét kolonizálta, szellemi erőforrásainkat a kulturális nomenklatúra segítségével maga alá gyűrte, kulturális nemzetegyesítő politikánkat gúnyosan nacionalistának, sőt nácinak nevezte az internacionalistából globalistává, kommunistából liberálissá avanzsáló régi-új magyar baloldal.
És mégis lesz magyar feltámadás! Mert hiszünk benne! Hisszük, hogy Szent István népei nem ellenségek, de testvérek, összeköt minket nagy királyunk időkön és határokon átívelő egyesítő és oltalmazó szelleme és a jézusi szeretet. Hisszük, hogy a közép-európai népek a nemzeti önállóság jegyében új, a visegrádi integrációba ágyazott szövetség keretében a periféria szereplői végre a centrum színpadára lépnek.
A 2011-es Békemenet egy új, szeretetteljes forradalom kezdete volt. Az összekapaszkodott, örömteli tömeg azt jelezte, hogy elgörgetve a nagy történelmi sziklát, Feltámadunk. De stigmáink örökké emlékeztetni fogják a népeket a velünk történt gyalázatra.