Poeta sacer – írja Hamvas Béla arról a költőről, aki őrzi a Temenoszt, azt a kört, amely egyszerre égi és földi.

A sacer az őspap, a szakrális király, a határlény,

„aki az istenek között az emberit jelentette és képviselte, az emberek között pedig az istenit, a fél lábával itt, a fél lábával ott, két világban, kettős lénnyel, két arccal, két felelősséggel élt, a két világot összetartotta.”

A sacer szentet és átkozottat is jelent. Felkentet és bolondot, aki földi egzisztenciáját feladja, tükröt tart a tömegnek, magára veszi bűneit, ezért a tömeg eltiporja, megöli. A sacert csak óvatosan és csak a beavatottaknak szabad megközelíteni, hiszen óriási hatalommal bír: a Hatalmak erejét közvetíti. A profán világban a szakrális személyiségek visszavonultak, a tömegember elnyomta őket: sorban a király, a papok, a nemesek, helyüket feladták. A Temenosz ég, már csak a költő őrzi a szent kört.

Két ilyen sacere van a magyarságnak: Petőfi Sándor és József Attila. Ők azok, akik sorsukban is megjelenítették költészetük erejét, egyiküket a „jótevő nép” elkergette, pedig értük honvédő harcban fiatal életét áldozta, másikukat öngyilkosságba hajszolta.

Azonban a tükör velünk marad. Mindkettő neve „örökkön él” és megváltoztatták a világunkat. A magára ismerő tömegember általuk ma is kapcsolatba léphet a Hatalmakkal, elmondott, megélt verssoraik átvisznek minket a látható és láthatatlan határán, bekapcsolnak a végtelen történetbe.

József Attila születésnapja egyben a költészet napja is.

„Hiszen mindegyik vonatnak mindegyik, mindegyik ablakában ő”

– énekli róla Cseh Tamás.

Megpróbálták nevét zászlókra tűzni, kisajátítani, mutogatni rá, takarózni vele, azonban ragyogása felülírta ezeket a próbálkozásokat. Előbb elhallgatták, majd proletárköltőnek mondták, kommunistának, pedig csak egy árva, aki Kosztolányi szerint „mindegyikünknél egy fejjel magasabb volt”.

Persze a sacert nem érdekli a „költészet maga, nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga”. A sacert az érdekli, hogy az örök ember megtalálja a helyét, összeköttetésbe maradjon a „szellem és a szerelem” világával, mely szülte őt, higgyen abban, hogy igenis létezik egy nyelv, mely minden lelket megérint. Mert minden egy: a lélek is.

„Költőnek lenni annyi, mint vállalni az összes elhagyott és feladott emberi méltóságok jelképének őrzését”

– folytatja Hamvas, őrizni az istenek helyét. Százezer éve nézni, mit meglátnak hirtelen. Dózsának lenni és Werbőczinek, Árpádnak és Zalánnak a szelíd jövőt választani a fasiszta-kommunizmus helyett a gyűlölet vad viharaiban. És ez ma is egy érvényes választás! Hogy mindannyian tudjunk élni az emberi méltóság különleges adottságával: hogy

„mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők  – szabadok, kedvesek – s mind ember, mert az egyre kevesebb.”

Ott hagyták Szárszón meghalni. Az alig fűtött kölcsön-lakásban, a szegénységben, a betegségben, a kétségbeesésben. Nem fért már be a kocsiba, és nem kaphatta meg a Baumgarten-díjat.

Ő, a sacer azonban ma is megváltoztat mindent. Az irigységet nagyvonalúsággá, a gyűlöletet szeretetté, az elvakultságot belátássá teszi. Verssorai továbbra is itt szolgálnak közöttünk; ezen a napon odagyűlünk a szent körhöz, és mindannyian fejet hajtunk „az ucca és a föld fia”, a költészet papja előtt.