A kommunizmus hatalomra jutott Kelet-Európában, de meg is bukott, viszont az itteni lakosság némi immunitást szerzett a világmegváltó eszmék ellen.

Amikor Salvador Dalí híres festménye mintegy fél évvel a spanyol polgárháború kitörése előtt elkészült, akkor már több mint egy évtizede folyt Spanyolországban a küzdelem a liberális egyházellenes baloldal és az ország egységét és tradícióit védelmező konzervatívok között. Valami hasonló zajlik most Franciaországban, de általában az egész nyugati világban, értve ez alatt Európát és Észak-Amerikát.

A kommunizmus hatalomra jutott Kelet-Európában, de meg is bukott, viszont az itteni lakosság némi immunitást szerzett a világmegváltó eszmék ellen. Nem így Nyugaton, ahol a munkásosztály annak idején nem volt hajlandó véghezvinni a forradalmat (bár voltak ilyen kísérletek Finnországban 1918-ban és Ausztriában 1934-ben), viszont a lakosság, nem tapasztalván meg a nagyszerű eszmék gyakorlati alkalmazását, nagyobb számban hajlandó elfogadni vagy legalábbis eltűrni a szélsőséges ideológiák terjedését, amely ma már teljesen egyértelműen a történelmi Európa és a történelmi Amerika lerombolásának irányába mutat.

Paul Craig Roberts, aki Ronald Reagan elnöksége alatt pénzügyminiszter-helyettes volt, majd publikációs tevékenységéről és a Bush-, majd az Obama-kormányzat agresszív külpolitikájának heves ellenzéséről vált ismertté, a következőképpen látja a kialakult helyzetet:

„Az összes nép közül a nyugati világ fehér etnikumai rendelkeznek a legrosszabb kilátásokkal. Ennek oka, hogy a fehér emberek, a fehér értelmiségiek és a kulturális marxisták részéről ellenük irányuló több évtizedes indoktrináció miatt, elvesztették önbizalmukat. Ma az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság és Nyugat-Európa kormányai előnyben részesítik a színes bőrűeket, beleértve az illegális bevándorlókat is az őshonos fehér etnikumúakkal szemben, akik saját országaikban a lecserélésükkel néznek szembe.”

A Paul Craig Roberts által leírt folyamatot az idézte elő, hogy a frankfurti iskola tanítá­saival felvértezett kultúrmarxisták (a hagyományos európai értékrend megkérdőjelezői) az elmúlt évtizedek „hosszú menetelése” során fokozatosan elfoglalták a nyugati világ intézményeit, az egyetemeket, a bíróságokat, általában a közhivatalokat, a médiát és az eredeti bázisukat (a munkásosztályt) elvesztő szociáldemokrata pártok vezető posztjait is.

Sikereiket annak is köszönhetik, hogy ideológiájuk nagymértékben illeszkedik az egyre jobban koncentrálódó nemzetközi pénztőke érdekeihez, így politikai megnyilvánulásaik jelentős anyagi és médiatámogatást kaptak és kapnak. Politikájuk egyik fő vonása a bevándorlás, ezen belül az illegális bevándorlás támogatása és általában a fehér ember kultúrájának, történelmi tradícióinak megkérdőjelezése, ami ezután a gyakorlatban olyan szélsőségekben nyilvánul meg, mint az amerikai BLM mozgalom (a fekete életek számítanak) pártfogása vagy Európában az őslakosság elleni támadások és általában az európai törvényekkel való szembenállás tolerálása, amelynek két legutolsó tragikus következménye egy francia tanár és egy francia rendőrségi alkalmazott meggyilkolása.

Valószínűleg ez az egyre tarthatatlanabbá váló helyzet késztetett arra húsz francia nyugalmazott tábornokot és mintegy ezer katonát – közöttük aktívakat is –, hogy egy, az államelnöknek, a kormánynak és a parlamentnek címzett nyílt levelet tegyenek közzé, amelyben arra hívják fel a figyelmet, hogy a jelenlegi tendenciák folytatódása tragikus következményekhez fog vezetni. Ebből a nyílt levélből – mert jól jellemzi az európai helyzetet – célszerű hosszasabban idézni:

„Súlyos időket élünk át, Franciaország veszélyben van, több halálos veszély fenyegeti. Mi, akik a visszavonulás után is Franciaország katonái maradunk, a jelenlegi körülmények között nem maradhatunk közömbösek gyönyörű hazánk sorsa iránt.

A háromszínű zászlónk nem csak egy darab szövet, hanem azoknak a hagyományát jelképezi, akik bőrszíntől és hitvallástól függetlenül Franciaországot szolgálták, és életüket áldozták érte. Ezeken a zászlókon arany betűkkel a „Honneur et Patrie” (Becsület és haza) felirat olvasható. Ma a becsület azt jelenti, hogy fellépjünk az országunkat sújtó leépülés ellen.

Egy olyan leépülésről van szó, amelynek egy bizonyos antirasszizmuson keresztül egyetlen célja van, hogy hazánkban rossz közérzetet, sőt gyűlöletet keltsen az egyes közösségek között. Ma egyesek rasszizmusról, az őslakosok nacionalizmusáról és kolonializmus elleni elméletekről beszélnek, de ezeken a kifejezéseken keresztül a faji háború az, amit ezen elméletek gyűlölködő és fanatikus támogatói akarnak.

Megvetik hazánkat, hazánk hagyományait, kultúráját, és azt akarják, hogy a múltjának és történelmének felszámolásával maga is felszámolásra kerüljön. Szobrokon és az évszázados szavak elemzésén keresztül támadják az egykori katonai és polgári dicsőséget.

Olyan leépülésről van szó, amely az iszlamizmussal és a külvárosi hordákkal együtt a nemzet számos részének elszakadásához vezet, és alkotmányunkkal ellentétes dogmáknak alávetett térségekké változtatja őket. Azonban minden francia ember, akármilyen a vallása, mindenhol otthon van Franciaországban; nem lehet és nem is szabad, hogy legyen olyan város vagy kerület, ahol a köztársaság törvényei ne érvényesülnének…

A veszélyek egyre nagyobbak, az erőszak napról napra növekszik. Ki gondolta volna tíz évvel ezelőtt, hogy egy nap egy tanárt lefejeznek az iskolája előtt? Mi, a nemzet szolgái, akik mindig is készek voltunk arra, hogy a bőrünket a vásárra vigyük – ahogyan azt katonai mivoltunk megkívánta –, nem lehetünk passzív szemlélői az ilyen cselekedeteknek…

Ha nem teszünk semmit, a lazaság továbbra is feltartóztathatatlanul terjedni fog a társadalomban, ami végül robbanáshoz vezet, és aktív társaink beavatkozását teszi szükségessé egy veszélyes küldetésben, hogy megvédjük civilizációs értékeinket, és megvédjük honfitársainkat nemzetünk területén. Látjuk, hogy nincs többé idő a halogatásra, különben holnap polgárháború vet véget ennek a növekvő káosznak, és a halottak, akikért önök lesznek a felelősök, ezrével fognak számoltatni.”

De nem a katonák voltak az elsők, akik a növekvő káoszra és az ország eliszlámosodására vagy a polgárháború lehetőségére hívták fel a figyelmet. Magyar nyelven is olvashattuk Michel Houellebecq Behódolás című könyvét, amelyben az iszlamista pártok és a szocialisták koalíciójában, békés úton, az átlagember számára szinte észrevétlenül alakul át az ország egy iszlám köztársasággá vagy Laurent Obertone Gerilla című könyvében ugyanennek a folyamatnak a véresebb változatát.

A katona arra esküszik fel, hogy hazája védelme érdekében a bőrét a vásárra viszi, akár külső, akár belső ellenséggel van dolga. Ezek a katonák most ezt megtették, nyilvánvalóan számolva a megtorlással, amit Emma­nuel Macron államfő és Florence Parly honvédelmi miniszter már kilátásba is helyezett.

De alighanem nehéz dolguk lesz a katonákkal és a rendvédelmi szervekkel, ahova általában olyan emberek jelentkeznek, akik elkötelezettek országuk vagy a rend védelme mellett. Nálunk sem számíthattak Rákosiék 1956-ban a katonaság vagy a rendőrség támogatására.

Akárhogy is lesz, demográfiai számítások azt mutatják, hogy a 21. század második felében a muszlim népesség túlsúlyba kerülhet Nyugat-Európában, amit nagy valószínűséggel erőszakos folyamatok fognak kísérni. Mi meg elgondolkozhatunk azon, hogy nem lehetne-e ebből a várható káoszból valahogy kimaradnunk?

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója, a C12 szakértői csoport tagja)