Az a kérdés, hogy mai koronázási jelvényeink közül a szent koronán kívül, melyek kétségtelenül Szent István koriak?

A palást, s talán még a jogar is. Mert a ma is használatos kard, országalma, s a többi ruhák, sőt a kereszt is, kétségtelenül későbbiek, legtöbbnek már stílusa is elárulja ezt. A palástra azonban – mely Gizella királyné és udvarhölgyei munkája, – rá van hímezve, mégpedig a sok javítás és átalakítás dacára ma is olvashatóan, hogy azt Gizella királyné ajándékozta a veszprémi egyháznak. Ebből az eredetileg miseruhának készült öltönyből alakították át a koronázási palástot.

A jogar (sceptrum) Szent István korinak látszik – stílusa erre mutat – s egyike a legrégibb máig fennmaradt európai királyi jogaroknak, ha éppenséggel nem a legrégibb. Mégis, teljes biztonsággal – adatok híján – nem lehet azt ma már Szent Istvánra visszavezetni, hiszen régisége ellenére későbben is kerülhetett a magyar koronázási jelvények közé. A kard kései darab, mintegy XVI. századi, későbbi az országalma is, melynek korát elárulja a ráillesztett Anjou-kori magyar címer, és későbbi az apostoli kereszt is, mely mai alakjában szintén nem lehetett meg Szent István jelvényei között.

De lássuk most a magyar Szentkorona további sorsát. Tudjuk, mai Szentkoronánk két részből van összeillesztve, mégpedig elég primitív módon: a felső, Szent István kori rész 1·5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az I. Géza-féle bizánci alsó koronához.

Ilyen nagy fontosságú esemény Szentkoronánk eléggé viszontagságos történetében nem fordult elő több. Az Árpádok sajnálatos testvérharcai alatt ugyan sokat vándorolt egyik trónkövetelőtől a másikhoz, azonban egészen Bajor Ottó ismeretes kalandjáig nem ismerünk róla semmi említésre méltó eseményt. Az említett Ottó a Szent István-nemzetség fiágának kihalta után, 1305-ben magyar királlyá választatván, Magyarországba utaztában a Szentkoronát, melyet elődjétől, a lemondott Venceltől kapott meg, valahol Ausztriában, egy igen sokaktól járt országúton elvesztette. Tudniillik a tokba rejtett Szentkorona – lehet, hogy a tokot híven ábrázolja a Képes Krónikának ezt a jelenetet megörökítő képe – a kocsiról, melyen Ottó utazott, leesett, s azt csak jóval később találták meg Ottónak a keresésé­re visszaküldött emberei. A kor vallásos képzelete, melyet mélységesen áthatott Isten mindenekre kiterjedő gondosságának hite, az Isteni gondviselés művét látta a Szentkorona csodálatos megtalálásában, s azt azzal magyarázza, miszerint Isten nem akarta, hogy Magyarország megfosztassék az ő, angyal-küldötte koronájától.

Tehát a Szentkorona birtokosa már itten, a XIV. század közepei Képes Krónikában is Magyarország, és nem a király. Ottó már kezdettől gyenge és népszerűtlen uralmát megerősíteni nem tudta, s ezért, hogy a hatalmas Apor László erdélyi vajda szövetségét megnyerje, ennek lányát óhajtotta feleségül venni. A vajda azonban a királyi kérőt fogságba ejtette, a Szentkoronát pedig magához vette. Ottó rövidesen kiszabadult, de reményt vesztve feladta a küzdelmet a magyar trón elnyerésére, s eltávozott az országból. A Szentkorona Apornál maradt, ki nem volt hajlandó azt a közben trónra került Károly Róbertnek átadni. Károlyt tehát egy más, Gentilis bíboros, pápai követ által felszentelt koronával koronázták meg, 1309-ben, míg az eredeti Szentkoronát Gentilis egyházi átokkal sújtotta, hogy azzal érvényesen koronázni mindaddig ne lehessen, míg az Károly Róbertnek kezére, vagy pedig a székesfehérvári káptalan birtokába nem kerül. Ez utóbbi ugyanis mindeddig a Szentkorona őrzője.

Végre is Apor László 1310-ben mégis kiadta a Szentkoronát, s Károlyt utolsó: negyedik magyar koronázásán azzal is meg lehetett koronázni. Ettől kezdve a Szentkoronát a biztos Visegrád vára időkkel dacoló falai között őrizték, vagy pedig Budán, a királyi várban. De a királyi tárnokmester budai háza is volt őrzőhelye Szentkoronánknak. A visegrádi várban történt Szentkoronánkkal az 1440. évi, már többször említett különös, de a korona végtelen nagy jelentőségére igen jellemző esemény: a Szentkorona elraboltatása Erzsébet özvegy anyakirályné parancsára. Említettük azt is, hogy a királyné elítélendő parancsát Kottaner Ilona hajtotta végre, a királyné bizalmas udvarhölgye, ki ezt a feladatot pontosan és nem minden leleményesség nélkül teljesítette. Bár igen érdekes a kalandos rablási história s az izgalmas utazás Visegrádról Komáromba a királynéhoz, télvíz idején kocsin a befagyott Duna jegén át, mely meg is repedt a Szentkoronát szállító kocsi súlya alatt, ezt itten mégsem mesélhetjük el újból. Itt csak annyit, hogy mikor Erzsébet megtudja, hogy a pártján lévő urak hajlandók lettek volna az ő gyermekét megkoronáztatni, eleinte nem merte bevallani bűnét a magyar urak előtt, hanem nagyon megbánva fölöslegesnek bizonyult tettét, rá akarta bírni Kottaner Ilonát, hogy csempéssze vissza a koronát ismét Visegrádra. Azonban a szegény asszony, ki már eddig is rengeteg aggodalmat, testi és lelki fájdalmat, lelkiismeret furdalást állott ki bűne miatt, erre semmiképpen sem volt rávehető, s megfeledkezve a királyné iránti tiszteletről és szubordinációról, elég nyers válaszban tagadta meg az előbbinél is furcsább megbízás teljesítését. De az özvegy anyakirályné nem haragudott meg.

Elhatározták, hogy rögtön végrehajtják a koronázást, s Kottaner Ilona Zsigmond király egy díszes, arany és vörös, fehér mintás öltönyéből, melyet később miseruhává alakítottak át, éjnek idején a komáromi vár kápolnájába zárkózva, nagy titokban megvarrta a kis László koronázási öltönyét: albát, (fehér inget), palástot, stólát (tehát ez is volt a koronázási ruhák között, ami arra mutat, hogy a koronázási díszöltözet majdnem teljes papi ornátusnak felel meg), karkötőt (mint a miséző papnál), kesztyűt (apátok, püspökök is viselnek ezt teljes díszben) és sarut. Ez a leírás igen fontos, mint egyetlen és teljes hitelű felsorolása annak, hogy a magyar király koronázási öltözete milyen darabokból állott. (Itt Zsigmond császárnak Dürer által festett, ismert arcképére emlékeztethetek, melyben szintén van stóla, karkötő, s a császár szinte mint miséző püspök ábrázoltatik.)

Ezen előkészületek után az özvegy anyakirályné bevallotta a magyar urak előtt, hogy a Szentkorona már nála van. Látva a rossz benyomást, melyet ez a felfedezés Garai Lászlóra, a Szentkorona őrzésével megbízott báróra tett, (ebből úgy látszik, hogy ez tényleg nem tudott a Szentkorona elrablásáról) segítségül hívta Cillei Ulrik mellé másik rokonát, Albert osztrák herceget. Az osztrák herceg felismerte a helyzetet: ha Ulászló lengyel király eljut a magyar trónra, elvesznek a Habsburg-háznak a magyar trón elnyerésére táplált reményei, míg a gyermek László trónfoglalásából az osztrák ház elé fényes lehetőségek tárulnak. Lóhalálában – a szó szoros értelmében, mert több lovat halálra hajszolt – Székesfejérváron termett tehát, éppen pünkösd napján, melyre a kisded koronázását kitűzték. Már más helyt leírtuk a hirtelenében megejtett koronázást, melyen a magyar országlakosoknak csak egy része jelent meg, a többi – a nagyobb és jelentékenyebb rész, köztük Hunyadi János is – a török veszedelem ellen legalkalmasabb királyjelölt: I. Ulászló mellett állott.

Szentkoronánk XV. századi kálváriája Kottaner Ilona merényletével még nem ért véget, sőt annak súlyosabbik része csak most kezdődött. A gyermek László pünkösdi koronázása után (1440. május 15.) – ez is eléggé ismeretes – Szentkoronánk az özvegy királyné kezén maradt, ki azt féltékenyen őrizte, s nem volt hajlandó az időközben szintén megkoronázott I. Ulászlónak átadni.