Magyarországon 1989-90, vagyis a rendszerváltozás óta hevülő álviták tárgya a liberalizmus, illetve az a felfogás és politikai viselkedés, mely társadalmunkat immár 30 éve osztja meg. Nyugati, kivált amerikai szemmel nézve nem különösebben kirívó, nálunk és Kelet-közép-Európában viszont általánosan elfogadottnak korántsem tekinthető.

Ott az anarchista Saul Alisnky 12 pontja („támadj, támadj, támadj minden irányból, sose hagyj esélyt a tántorgó szervezet pihenésére…”) rég elfogadott, nálunk viszonylag újszerű. Csupán tizenöt-húsz éve honosodott meg Alinsky biztatása:

„Nemcsak az a hatalom, amivel rendelkezel, hanem az is, amiről az ellenfél azt hiszi, hogy birtoklod. A hatalomnak két forrása van: a pénz és az emberek. Akiknek nincs pénzük, a hatalmat a testükből építsék ki.”

És így tovább.

Vagyis a politikai ellenfél lejáratása nemtelen eszközökkel, a küzdelembe családjuk, hozzá-tartozóik bevonása, a közönséges rágalmazás, a ferdítés meg az elhallgatás – erős média-hátszéllel – egy ideje nálunk is jócskán megtapasztalható. A neoliberalizmus eszköztára felettébb hatásos, nemcsak a bel-, hanem a külpolitikában is, az EU hadszínterén, Németországban, a Benelux és a skandináv államokban legkivált. Legyen szó az illegális migrációról, a nemek közti viszonyról, a szabadságjogok értelmezéséről és a bírói hatalom túlterjeszkedéséről (lásd: „jurisztokrácia”), a szubszidiaritás – eredetileg az EU egyik pillére – háttérbe szorulásáról és az egységesülés, más szóval a totális gazdasági-politikai unió, vagyis a birodalmi gondolkodás egyre intenzívebb terjesztéséről. Mintha a szerves történelmi fejlődés parancsa nem is létezne. Eltérő nyelvek, gazdaságok, hagyományok és kultúrák egy akolba kényszerítése mindig zsarolással kezdődött és háborúkba torkollott. Kelet-közép-Európa, kivált Magyarország és Lengyelország jócskán megszenvedte, ezért (is) áll ellen az efféle próbálkozásoknak.

Holott a szabadelvűség (a liberalizmus régi magyar kifejezése) eleve nemzeti fogantatású és jellegű. Elválaszthatatlan a kora-újkori dinasztikus elvű birodalmakkal vívott küzdelemtől. Nálunk – megkésetten – eredetileg a soknemzetiségű Magyarország (a Kárpát-medence) polgári és etnikai szabadságjogai kivívására, a társadalmi különbségek csökkentésére, az általános, titkos választójog biztosítására, a parasztság és a munkásság fölemelésére meg a kultúra hozzáférhetőségére irányult, nemre, vagyoni állapotra és iskolázottságra való tekintet nélkül. A nemzeti szabadelvűség ma is a szabadság kiterjesztését szorgalmazza, társadalmi-gazdasági és esélyegyenlőségi szempontokból egyaránt.

Ehhez képest a mai magyar baloldal egyszerűen hamiskártyás.

„Nyugatos” szemléletet hazudik magának és a szavazóknak, miközben a politikai paletta felettébb színes. Letagadja, hogy az egységes európai állam létrehozása a transznacionális tőke, a világ érdeke, nem pedig az egyes országoké. A cél a fogyasztás egységesítése és a munkaerő gyarapítása bármi áron. A multik és az őket kiszolgáló, túlfizetett, esetenként vastagon korrumpált politikusok játszmája, tekintet nélkül annak súlyos társadalmi következményeire. A neoliberalizmus keleten-nyugaton egyaránt kozmopolita és tagadja a nemzeti értékeket, Németországban átírja a „Leitkultur” fogalmát, nálunk kigúnyolja a hagyományokat, és az amerikai találmányú cancel culture visszamenőlegesen megváltoztatja a történelmet. Úgy terjed Nagy-Britanniában és a kontinentális Európában, mint a pestis.

Magyarországon többek közt azért mulatságos és elfogadhatatlan, mivel sose voltak gyarmataink, hódító háborúkat a kora középkor óta nem viseltünk, azonban ránk nehezült a Német-római Császárság meg-megújuló támadása, a török birodalom 150 éves elnyomása, az osztrák impérium, a fasizmus, és a szovjet megszállás 44 esztendeje. Beleértve az ezekkel járó népességvesztést, a gazdaság összeomlását, az elvándorlást, a fejlődés megtorpanását és az életszínvonal meredek zuhanását. Ezekből a kataklizmákból próbálunk újra meg újra kilábalni, az utóbbi tíz évben úgy tűnik, sikeresen.  A hazai balliberális ellenzék mindent megtesz, hogy a folyamatot akadályozza, többek közt a migráció feltétlen támogatásával és nemzeti értékeink, igyekezetünk tagadásával, azok eltorzításával, és hamis színben feltüntetésével. Korunk szabadversenyes viszonyai közt, melyben a versengés és a megújulás alapkövetelmény, a magyar népesség egy részét kitevő szavazóbázisuknak még mindig a pártállami óvoda alacsony, de biztos életszínvonala a mérce, a langyos vízben lubickolás, a lehető legkisebb teljesítménnyel.

Nyugaton pedig sokan, főképp a politikusok a migrációtól várják a csökkenő népesség és munkaerő kiegyensúlyozását. Valamiféle új vazallus-rendszer körvonalazódik, melyet a „mélyállam” és politikus kiszolgálóik, illetve liberálisnak titulált médiamunkásaik, egyetemi oktatóik, művészeik és celebjeik működtetnek, a demokrácia és a szabadságjogok szüntelen harsogásával. A felületesség és a következmények nélküliség divattá vált. Szerintük egy írástudatlan bevándorlót gazdaságilag-társadalmilag akár a keményen dolgozó őshonosok rovására kutyakötelességünk befogadni és velük azonosan megítélni. Mintha egy terrorista „emberi jogai” előrébb valók lennének, mint áldozataiké. Mintha ebben a szép új világban a szorgalom és a törekvés elhanyagolható lenne.

Ez nem más, mint a feudalizmus tűrhetetlen anakronizmusa, a rendi, a vagyoni és a családi kiváltságok újjáéledésének kortárs változata. Mit tesznek azok, akik a régi hatalmi eszközök átpingálásával próbálnak valamiféle „haladót” létrehozni? A kérdésre ki-ki maga válaszoljon.

A technológiai fejlődés nem minden. A társadalmakat manapság másfajta veszélyek  fenyegetik. Akkor is, ha a szavazók erősen változó többsége támogatja. Amiben bízhatunk, az a józan ész felülkerekedése, más szóval az inga visszalendülése, ahogy eddig is történt, évezredeken át.

Nemessuri Zoltán / A cikk németül ITT olvasható.

Kiemelt kép: nol.hu