Budapest hanyatlása nem az újságírói fantázia terméke, hanem szomorú realitás. Constantinovits Milán írása a Mandieren.

Sorra jelenek meg a híradások az érzékelhetően romló fővárosi közállapotokról, a Deáktól az Örs vezér térig. Akik valamiféle rafinált mestertervet sejtenek a riportok mögött, tévednek: egyszeri városlakóként is megtapasztalható a több területen jelentkező budapesti hervadás.

Talán közhelyszerű, de igaz; egy város- vagy kerületvezető hozzáállása, felelősségérzete, tettrekészsége, mondjuk úgy: szellemisége hosszú távon meghatározza a település arculatát, egy közösség közhangulatát és biztonságérzetét. Egy-két hónapig el lehet irányítani kommunikációs manőverekkel egy másfél milliós világvárost, azonban

évek alatt kirajzolódik a vezetés igazi lelkülete, és szembejön a valóság.

Ami tősgyökeres várospolgárként már rövid időn belül szembeszökő változás volt, az az önmagában szimpatikus környezetbarát koncepció mindenféle előtanulmány nélküli, izomból való ráerőltetése a belváros forgalmi rendszerére. A kerékpársávokkal ugyanis nem az a gond, hogy segíteni akarják e közlekedési formát választó városlakókat, hanem az, hogy mindezt az elemi logikát nélkülözve, az autóstársadalom aránytalan sérelmére oktrojálták a belvárosra, megbénítva a teljes nappali forgalmat.

Ezt csak fokozza a megkésett kompenzációként átállított lámpaprogram, ami az autósokat nem segíti érzékelhetően, ám az alternatívaként Közép-Európa legleterheltebb villamoshálózatát választóakat hozza hátrányosabb helyzetbe.

Hasonlóan „intuitív városvezetés” érzékelhető karácsonyi kisugárzású kerületeknél: V. Naszályi Márta gigantikus buszparkolót álmodott a Naphegy lábához, a Momentum betonfalansztert vizionált a budai várba, Baranyi Krisztina a modern városesztétika jegyében BLM-szobort emeltetett.

Mindezek nem csupán egy átfogó városfejlesztési koncepció hiányáról árulkodnak,

hanem a véletlenszerű, hol jobb, de inkább rosszabb egyéni ötletekre építő városirányításról.

Ami pedig Budapesten járva-kelve is érzékelhető, az a köztisztaság látványos hanyatlása, az utcákat, tereket, aluljárókat elöntő szemét. Feltűnő a hajléktalanok össztársadalmi ügyének elhanyagolása: az utca senkinek sem lehet méltó otthona.

Amit az utcákon látunk: a bénultság szimptómája. Két év sem telt el azóta, hogy új urai vannak Budapestnek, ám keserűen megállapítható, hogy a városkép, a városlakói közérzet sokat süllyedt.

Ez az átgondolatlanság, szervezetlenség, kapkodás vagy a szakmai kompetencia teljes hiányát tükrözi vissza, vagy ami talán még lelombozóbb: az általános érdektelenséget és a rosszul felfogott felelősséget. A Pesti úti idősotthon ügye mindkét balsejtést igazolta. Ehhez talán nem mérhető a Lánchíd körüli burleszk, ám azt mindenképp aláhúzza, hogy

a városvezetéssel járó valódi súlyt a Karácsony-stáb egyáltalán nem képes érzékelni.

Márpedig a felelősséggel és a felhatalmazással élni kell, ha nem akarjuk, hogy zuhanórepülésben érkezzünk vissza a dicstelen Demszky-korszakba. És akkor arról még nem is értekeztünk, hogy egy város vezetése bizony komplex feladat, aminek mintaszerű megoldása jogosíthatna fel az országvezetői ambíciókra. Jelenleg azonban ez egy rossz viccnek hathat csupán.

Forrás: Mandiner

Fotó: MH/Papajcsik Péter