Négy éve sincs, hogy Irakot hivatalosan felszabadították az Iszlám Állam rövid, de kegyetlen rémuralma alól. A győzelem azonban természetesen nem jelenti azt, hogy az országban ne leselkednének veszélyek, és ez alól a segélyszervezetek sem jelentenek kivételt. Mik a legfőbb fenyegetések, hogyan lehet ellenük védekezni, és lehet-e Irakból egy újabb Afganisztán? Szatmári Barnabással, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet iraki képviseletének vezetőjével és Makin Musztafával, a terepi biztonságért felelős munkatársával beszélgetett a Magyar Nemzet munkatársa. Idézünk.

Mikor az Iszlám Állam megjelent, aki csak tehette, menekült. Én abban az időben egy kanadai olajvállalatnál dolgoztam, de aztán a háború miatt hamarosan fixer lett belőlem. A fixer dolga, hogy a médiának segítsen, például tartsa a kapcsolatot a katonákkal, átjuttassa az újságírókat az ellenőrzőpontokon, fordítson. Így aztán lényegében minden jelentősebb csatát a frontvonalról láttam; ott voltam Kirkukban, Szindzsárban, Moszulban. Nem túloztak a beszámolók, amelyek a moszuli ostromot az egyik legvéresebb harcként írták le, egész nap hullottak a bombák, volt olyan légicsapás, amely háromszáz emberrel végzett. Én magam is háromszor megsebesültem. Első alkalommal éppen Moszulban. Emlékszem, az Iszlám Állam egy magaslatot uralt, mindent behálóztak az alagútjaik, ami nehézzé tette az iraki hadsereg
előrenyomulását. Mikor elfoglaltak egy főleg orosz harcosok által lakott városrészt, hirtelen az egyik alagútból előugrott egy terrorista, és gránátot dobott közénk. A repeszektől az orromon és a szememen sérültem meg. Máskor a vállamba kaptam egy lövedéket. De nem minden fixer volt ilyen szerencsés, volt olyan barátom, aki nem jött vissza a frontról.(…)

Az emberrablások egyik oka az, hogy nagyon sok a félreértés. Egyes csoportok, törzsek nem elégedettek azzal, hogy kik a segélyprogramok kedvezményezettjei, vagy miért nem a saját embereik a kedvezményezettek. Irakban azonban ez egyáltalán nem jellemző napjainkban. Itt a legfőbb kihívást nem ez, hanem a háború maradványai, a fel nem robbant robbanóanyagok jelentik. Különösen a távolabbi helyeken, amelyek még a biztonsági erők és helyiek által is kevésbé látogatottak, előfordultak már halálos balesetek ilyenek miatt. Mi is találkoztunk már a problémával, az egyik projektünk helyszínén egy szinte teljesen lerombolt házat kellett újraépítenünk. Habár az iraki hadsereg szerint a területet megtisztították, a romok elhordásakor felmerültek aggályok, ezért újabb átvizsgálást kértünk.

Óvatosságunk kifizetődött, mert találtak még olyan eszközöket, amelyek veszélybe sodorhatták volna az ott dolgozókat.(…)

Az országban egyre több területen vagyunk jelen, de most Szindzsárra jobban koncentrálunk, mert a jazidi közösségnek itt van a legnagyobb szüksége segítségre. Két egészségügyi intézményt már helyreállítottunk, de igyekszünk más eszközöket is találni, hogy támogassuk a menekültek visszatérését. Itt még az alapvető életfeltételek sem adottak, a menedék, az ivóvíz, a mezőgazdaság újjáélesztése is fontos feladat. Viszont nehéz a terep, mert több érdek csap össze a régióban, máig rendszeresek a bombázások. Közben a Hungary Helps és a Külgazdasági és Külügyminisztériummal együttműködésben folytatjuk az üldözött keresztények megsegítését a Ninive-fennsíkon. Számukra az alapok már biztosítottak, biztonságban vannak, a következő lépés a munkahelyteremtés. A humanitárius szakaszból átlépünk a fejlesztési szakaszba, ami egy hosszabb távú folyamat.

A teljes cikk itt olvasható.