A főpolgármester szerint az általa meghirdetett baloldali gondolatnak Magyarországon ma nincs társadalmi többsége, ezzel indokolta legalábbis pályafutása legbravúrosabb cselekedetét, a bukást, amelyet még a választások előtt sikerült abszolválnia. Hogy megvilágosodása saját erőből történt-e vagy hozzásegítették, egyelőre nem publikus, mindenesetre elmondása szerint öt perc alatt sikerült elgyászolnia ötszázmilliós kampányát, s valljuk be, ez nem kis teljesítmény. Még tőle sem, pedig ha valaki, hát mindenki Gerije az, akit a köz kis teljesítményéért is képes (volt) szeretni.

Hogy erről párttársai, anyagi támogatói, s a mára jócskán megtépázott rajongótábora hogyan vélekedik, más kérdés, de legyen ez az ő gondjuk. Nekünk nincs más dolgunk, mint vigyázó szemünket ismét Budapestre vetni, s naivitással vegyes optimizmussal remélni, hogy megválasztása második évét és a varázslatos bukfencet követően a főpolgármester végre munkához lát. Akad tennivaló ugyanis bőven.

A fővárosban uralkodó közállapotok aggasztóak, s ez talán a legszembetűnőbb változás Budapest életében a rendpárti Tarlós után, ráadásul egy olyan krízis, amely nem csupán a fővárosban élőket, de az átutazókat is érinti. A romló köztisztaság és közbiztonság még azokat is demoralizálja, akik hozzászoktak a közlekedési káoszhoz, képesek együtt élni a klímavészhelyzettel, angolparkként tekintenek a kaszálatlan gaztengerre, és még a méhlegelőkre is igazi méheket vizionálnak.

Az elmúlt két évben azonban Karácsony Gergely vezetésével nem csak a főváros, de a baloldali vezetésű kerületek is elengedték a közbiztonság és a köztisztaság ügyét.

Az Újbuda-központnál lévő bevásárlóközpont és piac környékét elárasztották a hajléktalanok és a kéregetők, a Móricz Zsigmond téri villamosmegállókban rendszeresen látni ott alvó embert. A népszerű Bikás parkban sem ülnek már le szívesen a padokra az ott élők, a Bartók Béla út nyomvonalát ellepték a hajléktalanok, a BAH-csomópontnál lévő zöldfelületen pedig gyakran látni fűben heverésző fedél nélkülieket, akik a nappali ellátó intézmények szolgáltatása helyett inkább a közparkokat választják.

Hasonló a helyzet az I. kerületi Vérmező és a Déli pályaudvar környékén, valamint a Széll Kálmán tér közlekedési csomópontjánál és a Széna téren lévő bevásárlóközpont közelében is. De a Duna másik partján fekvő városrész lepusztultságát sem hagyhatjuk szó nélkül. Az Örs vezér tere a főváros és egyben Zugló egyik legforgalmasabb közlekedési és kereskedelmi csomópontja, ahol naponta tízezrek közlekednek. A tér lepusztult, szemetes és elhanyagolt. Az aluljáróban és környékén illegális utcai árusok, hajléktalanok és kábítószeresek vertek tanyát, de újabban kéregető bandák is megjelentek.

Tisztára mint San Francisco utcáin, csak épp nem az egykori sorozatban, hanem a jelen hétköznapi valóságában. Persze igaz ez a legtöbb, demokrata színben pompázó amerikai nagyvárosra, ahol a „semmiért valamit” elvet érvényesítette a jóemberkedő városvezetés, nem várt módon azonban az „együttérzés” politikája nem a hajléktalanprobléma megoldásához, hanem annak eszkalációjához vezetett. Az emberi természet már csak ilyen, legalábbis a valóságban, szemben ugyebár a csillámporos ideológiákkal. De pontosan mely szemléletmód is juttatta a világ egyik leggazdagabb városát oda, hogy utcái emberi ürüléktől bűzlenek?

A San Francisco-i önkormányzat évente egymilliárd dollárt költ a hajléktalanság problémájára, az mégsem csökken, hanem nő. Egyre több ember él az utcán, akár sátortáborokat is alkotva, bűnbandák tevékenykednek a városban, az utcákon pedig nyíltan folyik a drogkereskedelem. Dekriminalizálták a drogbirtoklást. Egyes érdekszervezetek szerint emberi jog az utcán élni – ismerősen cseng, ugye? –, következésképp egyre több hajléktalan érkezik, az államon kívülről is, a 18 ezer hajléktalan fele eleve nem San Francisco-i. Évente 450-en jönnek a városba, ugyanis ott sokkal jobb hajléktalannak lenni, mint máshol. A város 4,5 millió fecskendőt oszt ki évente, melynek csak 60 százalékát tudják begyűjteni, a többit valószínűleg újrahasznosítják a függők. A szociális munkások C-vitamint is osztogatnak, illetve tanácsokkal látják el az érintetteket arra vonatkozóan, hogyan kell belőniük magukat. A közterekre fecskendőgyűjtőket helyeztek ki, azt az üzenetet közvetítve, hogy a drogozás normális dolog, könnyen elérhető, és nem jár érte büntetés. Így aztán érkeznek a drogosok, de a „terített asztalról” az is könnyebben fogyaszt, akinek egyébként nem állt szándékában droghoz nyúlni.

A városban mindenkinek akad egy barátja, akibe már kötött bele hajléktalan, ha azonban ezeket az ügyeket felhozzák, azt a választ kapják, hogy „kriminalizálják a hajléktalanokat”. A szociális munkások naponta osztanak ételt, a sátortáborokban napi hat tonna szemét keletkezik, a hajléktalanok mégis kávézók és más üzletek előtt várakoznak ételre, s ha nem kapnak, lopnak, amiért viszont szintén nem jár büntetés. Pedig a város jól tartja őket, az általuk eldobált, félig megevett vagy épp bontatlan amerikai átlagkaják látványa mindennapos az utcán.

Több rendőr és szociális munkás megerősíti, hogy a hajléktalanok többsége elutasítja a segítséget – bár az utcai szolgáltatásokkal persze szívesen élnek. A hajléktalanok érdekvédelme szerint joguk van elfogadni vagy elutasítani bármilyen szolgáltatást, amelyeket viszont a városnak úgy kell nyújtania, hogy semmit nem követel cserébe, a hajléktalanok ugyanis nem tehetnek semmiről – sem arról, hogy hajléktalanok, sem arról, ha drogfüggők. Ez az a hozzáállás, amely a közbiztonság és a köztisztaság rovására megy, s többek között ezért kapnak naponta nyolcvan hívást a köztisztaságiak azért, mert emberi ürülék bűzlik az utcán.

A „semmiért valami” elv tehát ide vezet, arról nem is beszélve, hogy humanitárius köntösbe bújtatva ugyan, de a lehető legigazságtalanabb elosztást valósítja meg, ezáltal pedig demoralizál, s a társadalom még ép szöveteit is roncsolja. A pénzt – juttatás, szolgáltatás, lakás – ugyanis, amit a semmiért ad, valakitől elveszi. Valakitől, aki dolgozott érte. És nem tesz különbséget dolgozni nem tudó illetve nem akaró között. De másképp is megfogalmazhatjuk: milyen jogalap, milyen ideológia, milyen erkölcs mentén dönti el bármely vezetés, hogy amit az egyiknek ingyen ad, azért a másiknak fizetnie kell, sőt, utóbbinak plusz összeget számol fel, kompenzálandó az ingyenpénz kiosztása utáni hiányt?

Karácsonyt is ez a szemléletmód vezérli, számos programpontjában fedezhető fel a „semmiért valamit” elv megvalósulása. Ilyen a hajléktalanprogramja, az alapjövedelemmel kapcsolatos hagymázas elképzelései, de még a gyermekéhezés egyszeri összeggel történő megszüntetésének ótvarosan hazug demagógiája is. Mert egy folyamatos igényt nyilvánvalóan nem lehet megszüntetni egyszeri összeggel, úgy pláne nem, ha legtöbb esetben épp az állam és a rászoruló gyerek között álló szülő einstandolja a segélyt. Persze ahhoz, hogy ezt kimondjuk, nem csak el kell dobni a politikailag korrekt beszédmódot, de fel is kell ismerni a realitást. Abból viszont, amit Karácsony Gergely a Márki-Zay Péterrel közös Partizán interjújában mondott, hogy bizony az általa meghirdetett baloldali gondolatnak Magyarországon ma nincs társadalmi többsége, inkább a sértettség süt, mintsem a felismerés. Ő jó, a magyar társadalom meg rossz, mert nem vevő a gyönyörű, baloldali eszméire.

Már csak azt nem tudom, hogy lesz így Budapestből újra tiszta és biztonságos világváros?