Klaus Iohannis elnök az aacheni Nagy Károly-díj kiosztásának ünnepi ceremóniáján feltehetően egy havi késéssel válaszolt Áder János sokat hangoztatott ukrajnai kijelentésére Trianon tragédiájának kapcsán. A román elnöknek „elege van” és „felbőszíti” az, hogy a magyar politikum állandóan Trianonnal vagdalózik, ideje lenne ezt elfogadni!
Mondja ezt ő, aki maga is erdélyi és szerinte – idézem – „a románok 1918-ban szavazat útján döntöttek úgy, hogy Erdélynek Romániával kell egyesülnie”. Klaus Iohannis ezzel a kijelentésével immár sokadik alkalommal veszi elő a „magyar kártyát”. A nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek minősített „magyarveszély” leple alatt romániai politikusok több nemzedéke élte és éli túl saját politikai válságát – legalább száz éve
Iohannis szász családban született. Igaz, egy olyan szász családban, amely alapvetően már az 1970-es években is igencsak eltávolodott gyökereitől és mondhatni elrománosodott. Az, hogy nem tudtak, vagy nem akartak kimenekülni Ceaușescu Romániájából, érdekes történet, de ezt sem sokan kutatták, elvégre manapság már alig akad valaki, aki politikusok életében valódi kutatást végezne. Az a néhány oknyomozó újságíró és szervezet, akiknek még van kapacitása erre, annyi dologgal van elfoglalva, hogy az ilyen apróságok, mint Klaus Iohannis 1990 előtt múltjának részletes, minden apró pillanatát feltáró kutatása, mellékes problémának tűnik. Iohannisnak ebből a korból lehettek persze magyar barátai, de erről se tudunk túl sokat.
Nagyszeben alapvetően nem egy magyar város, soha nem volt az, így érthető is valahol, hogy a Dél-Erdélyben született szász valahol semleges, vagy akár negatív érzelmeket táplálhatott a magyarok iránt. Erre semmi bizonyíték nincs persze, bár azt tudjuk, hogy szászok és erdélyi magyarok 1848-49 óta nincsenek túlságosan jóban: Stephan Ludwig Roth kivégzése, a dualista, osztrák-magyar politika magyarosítása, a szászok autonómiájának fokozatos leépítése sajnos nyomot hagyott a magyar-szász kapcsolatokon is. Ennek egyik kifejeződése az 1919. január 8-án megtartott medgyesi gyűlés, ahol a szászok az egyesülést üdvözölték. Nyilatkozatukban az áll, hogy „az erdélyi szászság a népek önrendelkezési jogára hivatkozva kimondja csatlakozását a Román Királysághoz és testvérként üdvözli a román népet, nemzeti eszméi megvalósításához pedig tiszta szívből kíván szerencsét”.
Természetesen az köztudott, hogy a szászok körében messze nem volt egyetértés a medgyesi nyilatkozat előtt: 1918 novemberében és decemberében a szász értelmiség között is nagy viták dúltak arra vonatkozóan, hogy az összeomlott Osztrák-Magyar Monarchiában merre, hova helyezkedjenek. Ezt jól mutatja, hogy 1918. október 29-én a Szász Központi Tanács Nagyszebenben tartott gyűlése a magyar állam iránti hűség mellett tette le a garast. A Szász Nemzeti Tanács novemberben a Károlyi Mihály-kormánnyal folytatott tárgyalásokat, de a szászok egy része már inkább a románok felé kezdett orientálódni. 1918. november 25-én az erdélyi szászok képviseleti szerve úgy döntött, hogy nem kötelezik el magukat sem a románok, sem a magyarok oldalán. 1918 novembere és 1919 januárja között aztán a szászok vezetői valami miatt megváltoztatták véleményüket és végül az egyesülés mellett döntöttek.
Nem nyerte el tetszésüket Friedrich Ipsen medgyesi pap javaslata sem, aki Erdélyt egyféle kantonként, svájci mintára képzelte el a majdani Romániában. Ipsen terve egyike volt az 1918-ban terjedő föderalista javaslatoknak, amely sajnos a wilsoni etnicizmus és nemzetállam-víziókba nem tudott beférkőzni. A lényeg viszont az, hogy 1918-19-ben a szászok sem szavazták meg az egyesülést: Iohannis nyilatkozata tehát téves. A szászok vezetői döntöttek önkényesen erről, a szászok körében soha nem volt több ezres vagy százezres szavazás, referendum a témáról. Ahogy nem volt referendum és szavazás a magyarok és románok körében sem, bár utóbbiak gyulafehérvári nagygyűlése valóban egy jelentős részét képviselte az erdélyi románságnak a közel 100.000 küldött révén.
1919-1923 között, amíg a párizsi békeszerződések és tárgyalások folytak, nagyon kevés településen és kis régiókban zajlottak népszavazások, referendumok a nagyhatalmak által önkényesen meghúzott új határok legitimitásáról. Ilyen volt például az 1921. december 14 és 16. között Sopronban és környékén tartott szavazás, ahol kilenc település szavazott arról, hogy Ausztriához vagy Magyarországhoz akar-e tartozni. A kilenc településből egyébként hat Ausztria mellett döntött, de mivel Sopron Magyarország mellett voksolt, ezért mind a kilenc település Magyarország része maradt. Ilyenről álmodni se mertek Partiumban, ahol tucatnyi kis- és nagyváros és közvetlen környéke nagyrészt (legalább 50-60 százalékban, néhány város esetén 90 százalékban) magyar volt még 1919-20-ban.
Johannis az európaiságtól oly messze van, mint Makó Jeruzsálemtől (kép: Facebook)
Annak a generációnak tehát, akik szavazás nélkül, referendum hiányában egyik reggel már más országban ébred fel, nem volt azért kellemes az az időszak. Vesztes háború, a fiatalok a családból odavesztek a harcokban, aki pedig túlélte, az alig másfél év leforgása alatt más országban ébredt. Sokak számára persze ez csak az adminisztrációban volt érzékelhető, de több százezer magyart – főleg a városi, értelmiségi és a közigazgatásban dolgozó réteget – ez közvetlenül és húsbamaróan érintett.
Klaus Iohannis erről aligha tud valamit. Miért is tudna: még a szülei sem élték át Trianon traumáját, neki is csak historiográfia ez, amit vagy így, vagy úgy örököl az ember: van aki tragédiaként tanulja meg, van aki dicstörténetként. Iohannis, aki a Ceaușescu korszakban tanulta a történelmet az 1970-es években, értelemszerűen csak a propaganda-történetet ismerhette Trianonról.
Nyilatkozatával azonban nemcsak annak történelmi hiányosságai és hamis, metahistóriai mivoltával van gond. Klaus Iohannis egy olyan díjat vett át Aachenben, amely az európaiság, a nyugat és kelet közötti harmonikus kapcsolat és az európai béke szellemében született. Olyan nagy elődök nyomába lépett Iohannis, mint Konrad Adenauer, Winston Churchill, Václav Havel, Konrád György. (Igaz, ezt a díjat megkapta a háborús bűnökkel is vádolható Henry Kissinger vagy a korrupciós botrányairól is ismert Jean-Claude Juncker is.) Iohannis évek óta tartó csipkelődése és arroganciája a magyar közösséggel szemben most ért mondhatni a „csúcsára”: Európa színe-java előtt bizonyította, hogy valójában oly távol áll az európaiságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. A romániai politikai diskurzusban jártasak azonban jól tudják, hogy Iohannis nem tett mást, mint amit oly sokan alkalmaznak manapság a politikában: a bűnbak és a közös ellenség mítoszát alkalmazta. Amikor ég a ház – márpedig Romániában most kórháztól a parlamentig, társadalomtól a politikumig minden ég – a népszerűségének utolsó foszlányaiba kapaszkodó elnök próbálkozik azzal az örökös sikert arató kártyával, amit „magyar kártyának” nevezünk. Alkalmazta ezt Brătianu, Ceaușescu, Iliescu, Vadim, Băsescu és megannyi más magyar vagy román politikus egyaránt, politikai irányzattól és párttól függetlenül.
Száz éve ez megy itt: a magyarok arra jók, hogy nemzetbiztonsági kockázatként fel lehessen őket használni az egyébként fluid struktúrákkal rendelkező, szétbomlani látszó román állam egybefogására. Végül is, ha más haszna nem volt 1,5 millió magyar Romániához csatolásának, hát ennyi biztos: állandóságot ad egy önmagát kereső, képlékeny, struktúrák hiányában jelenleg az összeomlás szélén álló országnak.
Szerzó: T. Szabó Csaba
(Címképen: A magyarok szeretetével nem vádolható Klaus Johannis. Fotó: Szabadság.ro)
