Európában a „demográfiai tél” a népesség korösszetételének megváltozásával is jár, növekszik az idős és csökken a fiatal korosztály aránya, ami jelentős gazdasági és társadalmi problémákat is felvet.

Amikor megszülettem, 2,4 milliárd ember élt a Földön, azóta ez a szám több mint megháromszorozódott, és ha még egy kicsit húzom, talán az én életemben meg is négyszereződik. Az ipari forradalom előtti kor emberének nem volt élménye a népesség növekedése, amikor meghalt, a Föld népessége lényegében ugyanannyi volt, mint amikor megszületett, és ezen legfeljebb a járványok változtattak egy kicsit. Az egy családban született gyermekek átlagos száma, mondjuk szakmailag, hogy a teljes termékenységi ráta öt-hat körül változhatott, hasonlóan ahhoz, ahogy jelenleg a szubszaharai térségben. Természetesen a halandóság is nagy volt, így jött ki azután a lényegében változatlan vagy alig növekvő népesség.

Az ipari forradalom, a szén, mint a korábbi energiaforrásokat (szél- és vízenergia, állati és emberi erő) jelentősen meghaladó energiaforrás, továbbá a technikai találmányok (beleértve a mezőgazdaságiakat) és az egészségügy fejlődése lényegesen megnövelte a Föld eltartóképességét és csökkentette a halálozási arányokat, a népesség elkezdett növekedni. A különböző földrészeken, de azt is mondhatnánk, hogy kultúrákban, a népesség növekedése eltérő volt. Európában, amely a műszaki fejlődés élén állt, mondhatni az úttörő volt, a fokozatos fejlődéssel párhuzamosan csökkent a teljes termékenységi ráta, és így, bár az ipari korszak előttihez képest jelentős volt a népességnövekedés, nem alakult ki népességrobbanás.

A népesség növekedése a 17. században még csak évi 0,2 százalék volt, ez fokozatosan gyorsult, hogy a 20. század első felében elérje az évi egy százalékot, azóta Európa népessége – még erőteljes bevándorlással is – egyre lassúbb ütemben növekszik, közel van a stagnáláshoz. Az ENSZ közepes előrejelzése szerint a világ népességének növekedése 2100 körül fog tetőzni 11 milliárd emberrel, amely mintegy 3 milliárddal lesz több a jelenleginél.

A növekmény gyakorlatilag a szubszaharai térségből fog származni. Ázsia lakossága – népességéhez képest – alig változik, de szerkezetében átalakul, Kína lakossága mintegy 400 millióval csökken, India és Pakisztán lakossága 100–100 millióval nő. Észak-Amerika lakossága 120 millióval nő, az Európai Unióé pedig –főként Lengyelország, Németország, Olaszország és Spanyolország jóvoltából – 60 millióval csökken. Magyarországon 2100-ig a jelenlegihez képest hárommilliós csökkenés várható.

A demográfiai szerkezet átalakulásával és a fejlődő – különösen az ázsiai – országok felzárkózásával a világgazdaságot korábban uraló fejlett ipari országok súlya csökken. Például az Európai Unió valamikor a világkereskedelem felét, a világ GDP-jének harmadát adta, ma ezek a számok egyharmad és egynegyed. E tendencia folytatódni fog, és konvergál a népességi arányokhoz, ami a következő évtizedekben a geopolitikai viszonyok jelentős átrendeződését vetíti előre.

Európában a „demográfiai tél” a népesség korösszetételének megváltozásával is jár, növekszik az idős és csökken a fiatal korosztály aránya, ami jelentős gazdasági és társadalmi problémákat is felvet. Nem csoda tehát, hogy az európai országok igyekeznek népességi mutatóikon javítani, amit egyes országok a bevándorlás fokozásával, mások pedig a gyermekek számának növelésével kívánnak elérni. Ismert, hogy a népesség szinten tartásához a teljes termékenységi mutatónak (egy nő élete során szült átlagos gyermekszámnak) 2,1-nek kell lennie.

Korábban a népességet a magas születésszám és a betegségek miatti nagyobb halálozási arány tartotta egyensúlyban, de ennek az egyensúlynak mesterséges elérése nem könnyű. Erre példa Kína, ahol valamikor kötelezték a szülőket arra, hogy csak egy gyerekük legyen, most, hogy a teljes termékenységi ráta messze a népesség fenntartásához szükséges szint alá csökkent (vetekszik az Európai Unióéval) a két-háromgyerekes családmodell elérését ösztönzik.

Európában a teljes termékenységi rátának a fenntarthatóság alá csökkenése a hatvanas évektől figyelhető meg. A hatvanas évek elején a teljes termékenységi ráta még valamennyi uniós országban bőven a fenntarthatósági szint felett volt, a döntő változás a múlt század utolsó harmadában következett be, amikor is a teljes termékenységi ráta uniós átlagban 2,5-ről 1,5-re csökkent, és azóta a körül stagnál, noha egyes országok komoly erőfeszítéseket tesznek e mutató javítására. Az uniós országok között nagyok a különbségek.

A teljes termékenységi ráta legmagasabb – az e tekintetben már hosszú ideje jelentős erőfeszítéseket tevő – Franciaországban, ahol 1,87, a legalacsonyabb pedig Olaszországban és Spanyolországban, 1,25 körül. Az 1,5-es teljes termékenységi mutató azt jelenti, hogy hosszú távon a lakosság évi átlagban 2,5 százalékkal csökken, és egyre inkább elöregszik, ennek megfelelően az eltartottak (gyerekek+nyugdíjasok) aránya, annak minden gazdasági és társadalmi problémájával együtt, folyamatosan növekszik.

Nehéz megmondani, hogy a teljes termékenységi ráta múlt századbeli nagymértékű csökkenését mi okozta. Ami a statisztikákból világosan látszik az az, hogy a huszonéves lányok termékenységi rátája csökkent jelentősen, és ezt az idősebb korosztályok nem tudták kompenzálni, bár a harmincéves korosztályban emelkedett a korspecifikus születési ráta. Jó közelítéssel azt mondhatnánk, hogy azok a gyerekek, akiket a nők huszonéves korukban nem szülnek meg, sohasem fognak megszületni.

Az okok sokrétűek lehetnek. Az egyik az urbanizáció. A városi kultúra egészen más, mint a vidéki. A hagyományos paraszti világ igen nagy erkölcsi nyomást gyakorolt a fiatalokra, hogy házasodjanak, és hogy ezek a házasságok gyermekáldással együtt tartósak legyenek. Bár azok az idők már elmúltak, ma is ki lehet mutatni a falu és város közötti jelentős különbségeket.

A termékenység csökkenésének egy másik oka az iskolázottsági szint növekedése. A fiatalok nagy része kerül felsőoktatási intézményekbe, és ott akár 30 éves koráig is ellehet, élvezve a „mamahotel” előnyeit, hiszen az Európát a második világháború után újjáépítő nemzedék megteremtette ennek feltételeit. Ma sokak számára nem kényszer a munkavállalás, inkább „hősi tett”, ahogy azt az egykori munkásinduló mondja. Nyilván megtették a hatásukat a modern fogamzásgátlók is, hiszen korabeli statisztikák szerint az elsőszülött gyermekek mintegy fele „koraszülött” volt – legalábbis a házasságkötés idejéhez képest.

Mindez azt is jelenti, hogy a demográfiai mutatók anyagi ösztönzéssel való javításának lehetőségei korlátozottak. Ezt mutatják a hazai adatok is. Az Orbán-kormány igazán mindent megtett a születésszám növelése érdekében, de javulást csak 2011 és 2016 között tudtunk elérni, döntően a harmincéves korosztály termékenységének növekedésével, de így is csak az uniós átlagot értük el. Ezt követően a javulás már igen mérsékelt volt, és döntően a 35–39 éves korosztályra korlátozódott.

Területileg nézve az országok többségében jelentős a különbség az egyes országrészek, általában a vidék és a város között. Törökországban például, ahol a teljes termékenységi mutató összességében már a fenntarthatósági szint alatt van, a kurd vidékeken eléri a 3,9-et, míg Ankarában csupán 1,5. Ez a különbség, ha nem is ilyen szélsőséges formában, de az uniós országokra is jellemző. Hazánkban például Budapesten ez az arány 1,19, míg Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1,96.

Ha az uniót jellemző 1,5-es rátán nem tudunk változtatni, és marad a jelenlegi évi egymillió fő körüli bevándorlás, akkor a század végére – az össznépesség fogyása mellett – a muszlim népesség aránya átlagban eléri a 40 százalékot. Ez az egyenlőtlen megoszlás miatt azt jelenti, hogy Nyugat-Európa egyes országai már muszlim többségűek lesznek. Ha a fogyó népességet bevándorlókkal akarjuk pótolni, ehhez évi 1,5 millió bevándorló szükséges, és a század végére az unió lakosságának már közel hatvan százaléka lesz muszlim, és ezzel Nyugat-Európa gyakorlatilag muszlimmá válik.

Az iszlám azonban nem csupán egy vallás a többi közül, hanem egy hódító ideológia is a maga törvényeivel, társadalmi szokásaival, ami nem illeszthető be sem a konzervatív–keresztény értékrendbe, sem az európai liberalizmus nézetrendszerébe, a konfliktusok tehát elkerülhetetlenek lesznek. A volt szocialista országoknak, ahol a muszlim népesség aránya – Bulgáriát kivéve – nem éri el a fél százalékot sem, ma még választási lehetőségük van: követik a nyugati utat, vagy megpróbálnak leszakadni és egy önálló, saját lábon álló gazdaságot és társadalmat kialakítani.

Szerző: Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Forrás: Magyar Hírlap

Kiemelt kép: MTI/EPA/Christian Bruna