Ha a kádári utódpárt és az újkommunisták akarnak árakat befagyasztani, az rendben van, ha Orbán, az nincs; ilyenkor az előbbiek inkább az utált világpiac áraira szavaznak.
Nem teljesen értem, mi folyik itt. Az előző 12 évben azt hallgattuk az újkommunistákkal feldúsított baloldal részéről, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikája neoliberális, azaz kegyetlenül piacelvű, és magasról tesz a munkavállalók érdekeire, kiszolgáltatva őket a multiknak. Most erre hirtelen kommunista lett és kádári.
Ha már árbefagyasztás: 2020 februárjában a Népszavának adott interjúban
Tóth Bertalan MSZP-elnök még arról beszélt, hogy lakbér- és lakásár-plafont kívánnak bevezetni.
Emlékeim szerint nem volt egyedül az ellenzéki térfélen.
Erre most az árbefagyasztás miatt megy a kommunistázás, az olyan feketeöves szélsőbalosok pedig, mint Tordai Bence, hirtelen a világpiaci árak magyarokra való ráengedéséről álmodoznak („rá lehet engedni a tényleges piaci árakat a lakosságra”).
Tordai Bence a marxista Társadalomelméleti Kollégium tagja volt hét évig, a feltétel nélküli alapjövedelem szószólója, egykor a „túlóratörvény” ellenzője. Értik, a piackritikus baloldali közgazdász-politikus feltétel nélküli alapjövedelmet bevezetne, de az árbefagyasztás helyett inkább a piaci árakat kéri.
Pedig a Párbeszéd, Tordai pártja „alapjövedelmet”, „alapnyugdíjat”, „ápolási díjat” ígér, valamint adóemelést.
Az LMP és az MSZP már 2011-ben azzal vádolta az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját, hogy az neoliberális-neokonzervatív.
Puzsér Róbert is neoliberálisozta az Orbán-kormányt, ahogy Pogátsa Zoltán baloldali közgazdász is ezt tette. 2019-ben Antal Attila újra azon elmélkedett az Új Egyenlőség nevű, balos-marxista portálon, hogy Orbán úgymond kiegyezett az „autoriter neoliberalizmussal”.
Az egykori Népszabadság Online, a kádári kommunista diktatúra félhivatalos lapjának az utóda – milyen ironikus – viszont már 2011-ben kádárizmussal vádolta az orbáni gazdaságpolitikát. Még egyszer: 2011-et írtunk, egy éve volt hivatalban az Orbán-kormány.
Próbálok rendet tenni: az előző 12 évben többnyire a nagyon piaci, mondhatni neolib és technokrata közgazdászok és politikusok kádárizták a kormányzati gazdaságpolitikát, míg a nagyon baloldaliak neoliberálisozták és neokonzervatívozták. Mindenesetre
az előző 12 évben bevett ellenzéki mantra volt egyszerre neoliberalizmussal és kádárizmussal vádolni Orbánékat.
Egyébként meg ha a világpiac és a világkapitalizmus lenne maga az ördög, az se baj, mert tudjuk, hogy az ellenzék az ördöggel is összefogna Orbán leváltásáért.
Az egykulcsos, 16, majd 15 százalékos szja, a munkáltatói adók csökkentése, a segélyezés visszaszorítása (és a munka fontosságának hangsúlyozása), a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata, a részmunkaidő pártolása, pár kisadó megszüntetése, a közmunkaprogram, valamint a növekedéspártiság lennének a neolib elemek a kritikák szerint. A multik megadóztatása, a svájcifrank-hitel-válság felszámolása, a nemzeti üzleti elit létrejöttének aktív támogatása, a válságadók, az árbefagyasztás, a családi támogatások és hasonlók lennének a baloldali elemek.
Az egész fejkapkodás azért van, mert nem egy-egy gazdaságpolitikai lépés „neoliberális” vagy „kommunista” vagy „szociáldemokrata”; hanem a gazdaságpolitika egészét kellene látni. A magyar kormány gazdaságpolitikája pedig „harmadikutasnak” is mondható, de valójában egy új típusú szociális piacgazdaságról van szó.
Ezzel szemben a technokrata, illetve újkommunista elemekkel egyaránt rendelkező ellenzék nem tud egy koherens kritikát mondani ellenfeléről, ahogy nem tud koherens saját politikát sem megfogalmazni a választók számára.
Kiemelt kép: vasarnap.hu
