Tegnap számtalan hívást és privát megkeresést kaptam a barátaimtól, ismerőseimtől, akik zavarodottan kérdezték, hogy hogyan kell azt érteni, hogy az Európai Unió azonnal tagjelölti státuszt akar adni Ukrajnának és mit jelent nekünk az, hogy ezt Szijjártó Péter is támogatja? Most akkor Ukrajnát tényleg felvesszük az EU-ba? A kérdés felvetése a jobboldalon is zavart okozott.

Sebes Gábor barátom a következőket írta:

Karsay Feri, kerületünk polgármestere mondogatta mindig a sportpályafutásából leszűrt tanulságot:

„Fiam, ne állj legelőre a sorban, mert pofán vernek, és ne állj be leghátulra, mert seggbe rúgnak.”

Most ezt a politikát követjük.

(a válaszom lejjebb; mf megj.)

Megpróbálom elmagyarázni, hogy meg is értsétek, de közben ne is tűnjek „putyinbérencnek”, bár tegnap egy hosszabb cikkben már megírtam a lényeget.

Az, hogy az Európai Unió hirtelen megadná Ukrajnának a tagjelölti státuszt, az nem több, mintha kiírná a hivatalos FB-oldalára a divatos lózungot, hogy Je suis Ukraine, vagy #PrayForUkraine. Az égvilágon semmit nem jelent. Semmit. Semmit a köbön…

A döntés – ha megszületik – csupán arra „hatalmazza fel” Brüsszelt, hogy elvileg elkezdheti a tárgyalásokat Ukrajnával a csatlakozás feltételeiről. Amelyeket Ukrajna 30 éven belül akkor sem tudna teljesíteni, ha nem állna háborúban az oroszokkal, sőt nem létezne sem a Donbassz, sem a Krím, mint probléma.

Ukrajna Európa legszegényebb országa, egyben a legkorruptabb, az infrastruktúrája vetekszik egy közepesen fejlett afrikai országéval, a jogrendje nem az európai (római-) jogra épül, hanem a bolsevikokéra, azaz a jogharmonizáció hosszú és igen fájdalmas lenne. Az állam alig működik, Ukrajna végletesen el van adósodva, gazdasága elmaradott, nem kompatibilis az unióssal, az átalakítása évtizedek… Ukrajna talpra állítása egy-két ezer milliárd euró, ha nem több, miközben a GDP-je alig éri el a magyart.

Európában több ország 10-20 éve vár a belépésre, miközben már túl vannak minden procedúrán, jogharmonizáción, esetleg Brüsszel – taktikai okokból – egy-két fejezetet szándékosan hagyott nyitva, hogy ne kelljen dönteni a felvételről. A legdurvább példa Törökország, amely – ugyan 60 éve társult tag – 1987-ben folyamodott a teljes jogú tagságért, azaz 35 éve, de ma sem tudni, mikor léphetnek be, vagy beléphetnek-e egyáltalán? Sőt, inkább úgy néz ki, hogy a törökök nem is akarnak már belépni.

De mit is kezdene az Unió egy olyan országgal, ahol napi gyakorlat a parlamentben a fizikai verekedés? Mit is kezdene az Unió egy olyan országgal, amelyet fejvesztve hagytak el a dollármilliomosok és –milliárdosok az összes pénzükkel, amikor Putyin felemelte a mutatóujját?

És mit is kezdene az Unió egy olyan országgal, amelyben 15-20 millió orosz vagy orosz identitású ukrán nemzetiségű polgár él? Putyinnak 15-20 fős frakciója lesz az EP-ben? Esetleg adhat egy biztost is az EB-ben?

***

Egy szó, mint száz: az uniós tagjelölti státusz nem több, mint sebtapasz a repeszgránát okozta halálos sérülésre. Ahogy feljebb írtam, nem több mintha az Európai Unió kiírná a hivatalos FB-oldalára, hogy Je suis Ukraine, vagy #PrayForUkraine. Az égvilágon semmit nem ad Ukrajnának.

Átgondolta ezt valaki? Vagy az uniós tagjelölti státusz rapid megadása csak annak a biztos jele, hogy az európai politikusok elvesztették a fejüket, a józan ítélőképességüket és kapkodnak? Esetleg a státusz megadása semmi másról nem szól, minthogy egyes országok politikusai nem az ukránoknak, nem is Putyinnak üzennek ezzel, hanem saját honi választóiknak, hogy most aztán keményen kiálltunk ám Ukrajna – és az igazság – mellett. De hogy közben Ukrajnával mi lesz, az valójában már senkit nem érdekel…

***

És hogy miért támogatja ezt MO? A Sebes Gábor jegyzetéhez írt válaszomból is kiderül – formálisan (utólag szerkesztve):

Badarság. Azért „támogatjuk”, hogy ne lógjunk ki minden kérdésben a szent „közös egységből”. Semmi jelentősége, hogy „támogatjuk-e” Ukrajna tagjelölti státuszát, mert sosem lesz valódi, eldöntendő kérdés. De ha elleneznénk, azonnal ujjal mutogatnának ránk, hogy a magyarok az európai egység sírásói. Egy hónap van a választásokig. Ki kell bírni.

Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy a politikai egy ilyen szakma. Kicsit olyan, mint az örömlányoké, így alapvetően két fontos dolog kell a műveléséhez:

– kötél idegek;

– jó gyomor.

Mert, hogy tisztán lássunk: mire megszületik az érdemi döntés az EU-ban a tagjelölti státuszról, addigra lehet, hogy Ukrajna – mint nemzetközi jogalany – nem fog létezni sem, így azoknak sem kell felelősséget vállalni a mostani akcióért, akik valóban támogatták a státusz megadását (mondjuk belpolitikai okokból).

Nekünk pedig Ukrajna szétesése/megszűnése után is kell energia, gáz, olaj, Paks II., de egy ideig import áram is (ami javarészt ma épp Ukrajnából érkezik és utána is onnan fog, csak már Putyin kezében lesz a főkapcsoló). Ezért okosan kell politizálnunk, nem csak abban, hogy kimaradjunk a háborúból, de 3-5-10 év múlva, amikorra rendeződik a status quo, ne (megint) a vesztes oldalon álljunk. Ezt nem zavarhatja meg az, hogy egyes országok belpolitikai – vagy egyéb, kiszámíthatatlan – okokból hoznak eszement döntéseket Ukrajnával kapcsolatban. Addig kell ezekben „szolidárisnak lenni”, ameddig az nem veszélyezteti a magyar érdekeket.

Mert, mint Lord Palmerston, egykori brit miniszterelnök mondta:

„We have no eternal allies, and we have no perpetual enemies. Our interests are eternal and perpetual, and those interests it is our duty to follow.”

Azaz:

Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.

***

Ettől függetlenül minden ukrajnai menekülőt be kell fogadnunk. Még akkor is, ha orosz…

A szerző hadmérnök, szabadúszó publicista

Mernyó Ferenc