„A gazdaság, te ostoba!” James Carville klasszikusá vált mondása lakonikus precizitással mutatott rá Bill Clinton 1992-es választási győzelmének a kulcsára.
Minden emberi számítás szerint az az idősebb George Bush legyőzhetetlennek tűnt, de mégis alul maradt, mert nem szentelt elég figyelmet a gazdasági változónak.
A nyugati biztonságpolitikai szakértők, katonai elemzők, politikusok és hadtörténészek között manapság szinte teljes konszenzus uralkodik azzal kapcsolatban, hogy Putyin elnök ukrán kalandja is ugyanott fog elvérezni, ahol a Szovjetunió legyőzőjének az újraválasztása. A mindannyiunk számára oly ismerős magyarázat szerint az orosz agresszió a gazdasági realitás falának ütközve a darabjaira fog széthullani, igen rövid időn belül. Ez a halálos kimenetelű baleset — szerintük — két szinten fog bekövetkezni:
- A katonai szinten az orosz állam rövidesen képtelen lesz logisztikailag fenntartani az Ukrajnában harcoló csapatait.
- A nemzeti szinten pedig az egyre jobban szoruló gazdasági, és pénzügyi hurok fokozatosan fogja megfojtani az orosz gazdaságot.
Az államcsőd elkerülhetetlen, mert egy nem túl gyors, de ugyanakkor determinisztikus folyamatról van szó. Adam Smith „láthatatlan keze” nyegle eleganciával keveri majd le a kültelki tolós pofont a nagyorosz imperializmusnak. Az egypólusú világrendnek pedig — ha hihetünk George Friedmannak –, helyre sem kell állnia, mivel soha egyetlen percre sem ingott meg. Kurz und gut, a világ újra tavaszba fordul. Kína nem fogja elfoglalni Tajvant. Az USA megkaphatja végre az áhított iráni atom-egyezményt, az irániak pedig az atombombát. Európa is visszatérhet a geopolitikai aggmenhely foglalkozás-terapeutájához, akinél szélcsapókkal és napelemekkel játszadozhat. Rövidesen a 2022-es évet megnyitó nagy háborús ijedtség távoli emlékezetté válik, és legfeljebb a pesti viccek témájaként köszön majd vissza a múltból.
De mi történik, ha a hadfiakból közgazdásszá avanzsált szakértők tévednek?
Mi van, ha az oroszok tovább folytatják a háborút Ukrajnában?
Hershey’s csokoládé, önmelegítő konzervek, légkondicionált sátrak és tábori wifi nélkül? Katonák cipő nélkül, helyi szatócsboltokat fosztogatva. Csecsen irregulárisok egy szál rohampuskában, két szelet kenyér és egy Korán logisztikai támogatásával. A Wagner csoport jól-táplált, jól fizetett zsoldosai egy magáncég hatékonyságára támaszkodva. Közel-keleti martalócok, akiket a vallási fanatizmus, a szabad rablás, és a fényes tekintetű ukrán hurik utáni vágy vetett ki a szír és a líbiai sivatagokból. Rögtönzött utánpótlási láncok rekvirált magánautókkal, rabszolgamunkával helyreállított vasútvonalak. Ha ezek hallatán deja vu-nk van, ne legyünk meglepve. Már láttuk ezeket a képeket valahol.
Ez az a rongyos, és inkompetens orosz úthenger, ami minden évszázadban egyszer-kétszer legázolja Európát.
És mi van, ha a „globális” szankciók rendszere inkább egy jól érett ementáli sajtra hasonlít? Töltött sajtra, aminek a lyukait a kínai jüan tölti be. Mi van, ha India, a perzsák, az arab világ, és még sokan mások beintik a privilegizált és képmutató Nyugatnak a rettenetest? Aztán meg elkezdenek a kínai valutában kereskedni Oroszországgal?
Milyen opciók maradnak akkor a kezünkben az ukránok megsegítésére, és a proxy-háború folytatására?
Nincs túl sok ilyen opció, és ezt a fent említett szakértők tudják a legjobban.
Egy olyan háborúban, ami a Medve számára egzisztenciális, számunkra viszont nem, a Medve mindig egy lépésnyi előnyben lesz, mivel ez az egy lépés a saját kétségbeesése.
Azt is jól tudják, hogy ha egy kétségbeesett Medvét sarokba szorítunk, az csupa olyan dologgal végződik ami nyolc napon túl gyógyul.
Mindebből kifolyólag
nem kizárt, hogy az, amit nekünk próbálnak eladni: az oroszok elkerülhetetlen gazdasági bukásának determinizmusa, csupán egy nagy átverés. Az átverés egyetlen célja megnyugtatni a felháborodott, és szeszélyes nyugati közvéleményt, hogy a proxy-háború az oroszok ellen teljes eréllyel folyik.
Ezért fontos, hogy minden este megjelenjen egy nyugalmazott tábornok, vagy egy kivénhedt politológus, és arról biztosítsa a publikumot, hogy az oroszok megtorpantak az Úr valamelyik városa előtt és alámerültek az ukrán sárban.
Ezért fontos a katonai bakiparádét nyomni, hogy a tisztelt nagyérdemű közönségben ne maradjon kétség, hogy az oroszoknak kampec. Ezért fontos egy olyan optimista hangulatot kreálni, amiből a Földre látogató egyszeri marslakó arra a következtetésre jutna, hogy az ukránok kerítették be az orosz fővárost és nem fordítva.
Ez a lengőn-áldó derűlátás-ipar a biztosítéka annak, hogy a menekültek millióival, az atrocitásokkal, és a mérhetetlen emberi szenvedéssel szembesülő nyugati közvélemény nem csap az asztalra, és nem követel még erélyesebb fellépést Oroszországgal szemben. Mert a nyugati politikai elit még az oroszoknál is jobban fél a saját polgáraitól. Köztudott, hogy a demokrácia számára a legnagyobb veszélyt a demokrácia jelenti.
A legveszélyesebb ellenfél az a naiv szavazópolgár, aki még mindig elhiszi, hogy az államrend, amiben élünk a népfelségen alapul. És ez a barom még arra is képes, hogy felháborodásában kimegy tüntetni. Minden szervezés, BLM és dzsordzsfloyd nélkül. Csak úgy, spontán módon. Önszorgalomból. Aztán, ahogy megszavazta a Brexitet, és megválasztotta Trumpot, most még arra is képes lenne hogy határozottabb lépéseket követeljen az oroszokkal szemben.
Ennek pedig nem szabad megtörténnie, mert a háborún kívül más pogácsa nincs a tarisznyánkban.
Ez az a pont, ahol a NATO és Oroszország érdekei egymásra találnak egy fauszti egyezség erkélyjelenetében. A NATO olcsón megkapja a tántoríthatatlan helytállás vándorzászlaját, csupán egy kis szankciózás és fegyverexport árán, az oroszok pedig nem cáfolnak semmit, mert cserébe zavartalanul vehetik el, amit el akarnak venni.
Nem kizárt, hogy már mindenki megkapta a magáét, a szó pozitív értelmében:
- Zelenszkij úr a kapitulációs beszédét, amit kompromisszumos egyezmény cím alatt adtak neki át kijevi látogatásuk során a Három Királyok.
- Oroszország is megkapja nagyjából, amit akart, anélkül hogy kardélre kellett volna hánynia néhány fél-magyarországnyi város lakosságát.
- A nyugati biztonságpolitikai szakértők, katonai elemzők, politikusok és politológusok pedig megkapják a jogot arra, hogy még az unokáiknak is eldicsekedjenek vele, hogy pusztán gazdasági eszközökkel térdre kényszerítették a Föld legnagyobb államát.
