1992-re a szabaddemokraták és a szocialisták a Demokratikus Charta nevű társadalmi mozgalomban már együttműködtek – a Fidesz, mint harmadik ellenzéki párt antikommunizmusa okán ebben nem vett részt -, s 1993-ban erőteljesen növekedni kezdett a szocialisták népszerűsége.

Itt és ebben szakaszban ért véget a rendszerváltó közhangulat, innentől kezdve a közvéleményben látványos fordulat állt be „vissza a szocialistákat a hatalomba” jelszóval – ekkortól kezdve komolyan már fel sem merülhetett a szocialista nómenklatúra megtámadása, megkérdőjelezése. Kialakult az a politikai légkör, amely a volt diktatúra elitjét, politikai erőcentrumát és hálózatát 1994-ben totálisan visszaemelte a hatalomba.

Mindazonáltal – és összegezve is az ellenzék szerepét az elitcsere ügyében – az is elmondható, hogy csaknem minden ellenzéki politikai erő és csoport bizonyos mértékig részese, felelőse volt annak, hogy elmaradt a régió más országaiban természetes módon végbement elszámoltatás és elitcsere. Ezt bizonyítja Kövér Lászlónak egy mélyen önkritikus megnyilvánulása is, amelyet érdemes ehelyütt kicsit hosszabban idézni: „Aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt. A magyar társadalom valójában nem felejtette el, nem felejthette el a múltat, hiszen meg sem értette. Olyannyira óvtuk magunkat a bosszútól, a leszámolástól, hogy közben az elszámoltatás is elmaradt. Olyannyira örültünk, hogy a legkisebb erőszak nélkül hajtottuk végre a demokratikus átmenetet, hogy aki a múlttal való szembenézést követelte, már-már szélsőséges uszítónak hatott. Mi mindannyian, akiknek ebben felelősségünk volt, akkori ellenzéki és kormánypárti politikusok, liberális vagy konzervatív értelmiségiek, külföldi diplomaták vagy döntéshozók, bűnt követtünk el, melyért utódainkban is bűnhődni fogunk.” Azt hiszem, aligha kell ezeket a szavakat kommentálni.

Érdemes ezek után közelebbről megnézni, hogy az újra megerősödő posztkommunista elit és nómenklatúra belülről milyen megoszlást mutat; e tekintetben az erőcentrum négy szeletét választom külön egymástól, mégpedig a politikait, a gazdaságit, a médiabelit és a titkosszolgálatit.

Vegyük először a politikait. Azt látjuk, hogy a nómenklatúra diktatúrában vezető politikai rétege – néhány elkerülhetetlen „tisztáldozattól” eltekintve – lényegében átvészelte a rendszerváltást, hiszen Horn Gyulától kezdve Medgyessy Péteren, Kovács Lászlón, Lendvay Ildikón, Bársony Andráson, Nagy Sándoron és sokan másokon át egészen Gyurcsány Ferenc volt KISZ-KB titkárig mindannyian a felszínen maradtak, sőt, a 2002-es újabb hatalomátvétel után a régi nevek döntő részét ott találjuk a Medgyessy-kormányban, majd a Gyurcsány-kormányban (Kovács László például az Európai Unióban hazánk biztosa lett!), illetve a képviselők között és az MSZMP vezetésében. A volt államszocialista elit tehát a demokráciában meghatározó politikai erőcentrummá vált, de még 2021-ben is azt látjuk, hogy a „baloldal” igazi vezetőjét úgy hívják, hogy Gyurcsány Ferenc.

Foglalkozzunk ezután a gazdasági metszettel.

A gazdasági hálózat fenntartását, sőt bővítését a szocialisták – miként azt a korábbiakban kifejtettük – paradox módon a kapitalizáció, a piacgazdaság kialakulása, az állami vagyon privatizációja során valósították meg. Egyrészt a politikai elit tagjai, másrészt a nagy állami vállalatok vezetői, tehát a nómenklatúra tagjai ezt a lehetőséget maximálisan kihasználva átléptek a magángazdaságba, s ez által úgymond kapitalistává váltak, még mielőtt az első szabad választások lezajlottak volna. Mire elérkezett az ország az 1990-es szabad választásokig, addigra már az ellenzéki pártok azt tapasztalhatták, hogy a kapitalizálódás nem hozta meg a piaci esélyegyenlőséget, hiszen az állami vagyon jelentős része abban a gazdasági (és volt politikai) nómenklatúra kezében van, akiknek a kezében volt az államszocialista rendszerben is.

Ebben a folyamatban különösen „élen jártak” a kommunista ifjúsági szervezet irányítói, akik nemsokára közép- és nagyvállalatok menedzsereiként bukkantak fel, s mint fiatal, tehetséges kapitalisták igyekezték eladni magukat a közvélemény előtt. (Ékes példa erre ismét Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök, aki, mint a KISZ KB egyik vezetője kezdte karrierjét, később nómenklatúra- és kommunista családi kapcsolatai révén milliárdos nagyvállalkozó lett, 2002 után pedig diadalmasan visszatért a politikába, mint sportminiszter, majd váratlanul miniszterelnök lett. De még lehetne sorolni a neveket Nagy Imre volt KISZ-főtitkártól egészen a szintén KISZ-es Csepi Lajosig, de ettől ehelyütt eltekintek.)

Mondani sem kell, hogy a politikai erőcentrumok küzdelmében milyen kiemelt szerepe van a gazdasági hálózatnak, hiszen elemi közhely, hogy pénz, méghozzá sok pénz nélkül még a legjobb politikai irányzat sem érheti el céljait. Ebből a szempontból pedig talán mondani sem kell, milyen hátrányt jelentett az ellenzéknek az, hogy a rendszerváltás kezdetére egyoldalúan eltorzult gazdasági erőviszonyokat találtak. Amikor az Antall-kormány elkezdte működését, tapasztalnia kellett, hogy a tankönyvekben szabadnak nevezett piacgazdaság magyarországi változatában az erőviszonyok teljes aránytalanságot mutattak, hogy a „cipőpucolóból milliomos lehetsz” amerikai álom legfeljebb vágyálom, s hogy az új piaci rendszer nem hozta el a várva várt esélyegyenlőség világát, amelyben mindenki a tehetsége és képességei szerint érvényesül.

Profánul fogalmazva, a kártyákat már azelőtt leosztották, mielőtt az újak asztalhoz ültek volna.

Szerző: Fricz Tamás politológus

(folytatjuk)