Belpolitikai szempontból három fontos csoportot kell kiemelnünk: a pártállami elitet, az ellenzéki pártokat, illetve a civil társadalmat, amelyik ekkor ébredezett és szervezett tüntetéseket az átmenet folyamán. Túl a nemzetközi befolyásokon, az országon belül kik irányították, tervezték a folyamatokat, s kik szorultak háttérbe?

Abból kell kiindulnunk, hogy pártállami elit már a hetvenes évek végétől kezdve bonyolult kapcsolatokat alakított ki a nyugat-európai nagyhatalmakkal, illetve a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Megindult a lopakodó kapcsolattartás, felvettük az IMF-hiteleket 1982-ben, s a nyolcvanas évekre a szocializmusból egyre jobban kiábrándult, jó informált fiatalabb pártvezetők, technokrata szakemberek, vállalatvezetők fokozatosan felkészültek a rendszer átalakulására. A nyolcvanas évek második felében pedig már tudatosan készültek a váltásra, s előkészítették hatalmuk átmentését a demokráciába és a piacgazdaságba. (Lásd társasági törvény, 1988, átalakulási törvény,1989.) Babus Endre írja egy akkori, 1990-es tanulmányában, hogy az MSZMP előtt akkor két cél lebegett: egyfelől, hogy a politikai életben a rendszerváltás után is (!) megőrizze kulcspozícióit, illetve, hogy átmentse a pártszervezet hatalmas vagyonát, amely hosszú időre biztosíthatja a párt helyzeti előnyét a konkurrensekkel szemben.

A spontán privatizáció révén a magánosított vállalatok egy részének az élére kerültek, immáron tulajdonosként, az ellenzék pártok nagy részébe beküldték a titkosszolgálati embereiket, s az átmenet megkerülhetetlen tényezőjeként Nemzeti Kerekasztal Tárgyalásokra késztették-szorították az ellenzéki pártokat, akik ebbe belementek, ám így kényszerpályára kerültek, ugyanis ezzel elismerték a rendszerváltás legitim tényezőjének a kommunista pártot és a nomenklatúrát.

És itt álljunk meg egy pillanatra.

A magyar pártállami elit talán a közép- és kelet-európai posztkommunista pártok közül is a legelsőként és a leggyorsabban ismerte fel, hogy elkerülhetetlen folyamatok indultak el a régióban és a világban, amelynek nem lehet ellenállni, ellenkezőleg, pragmatikus politikusként az élére kell állni. Ennek az iránynak volt az egyik legügyesebb, vagy inkább legpragmatikusabb képviselője maga Horn Gyula, aki már 1989 decemberében (!) arról beszélt egy gyűlésen, hogy idővel az országnak be kell lépnie a NATO-ba. (Jelen voltam: ez ott és akkor még ellenzéki füllel is elképesztő javaslatnak tűnt.)

Az MSZMP tehát tudta, hogy mit akar, tudta, hogy hogyan akarja magát megkerülhetetlenné tenni az átmenetben, hogy azután a demokráciában is meghatározó tényező maradjon. Beleszorította az ellenzék pártokat egy tárgyalássorozatba, amelynek a végén megegyezés született, s ennek a következménye az, hogy még a pártállami parlament fogadta el az átalakulás sarkalatos törvényeit, s ekkor kiáltották ki a köztársaságot is. E tudatos és tervezett folyamat fontos, szimbolikus állomása volt 1989. június 16., Nagy Imre és társai újratemetése, amikor is az ellenzéki pártok azokkal együtt emlékeztek az áldozatokra, akiknek az elődjei végezték ki Nagy Imrééket. Fájó, de ez a nap nem a megbékélés, hanem a pártállami elittel való kiegyezés napja volt, ami számomra egyértelműen negatív szimbólum. Sokkal inkább lehetne szimbólum egy három nappal későbbi esemény, június 19.-e, hiszen 1991-ben ezen a napon hagyta el az utolsó szovjet katona Magyarországot, tehát ekkor váltunk újra szuverén, szabad nemzetté. Erre kellene elsősorban emlékeznünk, ebből kell merítenünk, s tény, hogy 2010 óta az Orbán-kormány a június 19.-ei szimbólumból merít, amikor következetesen és hatékonyan védi a nemzeti érdekeket és a nemzeti szuverenitást.

Szerző: Fricz Tamás politológus

(folytatjuk)

(Címkép: MTI/Kovács Attila)