Természetesen az oroszok és az ukránok – felelhetjük meg a kérdést azonnal, és ez így is van, ha csak a konkrét fegyveres összecsapásokra tekintünk, ám mindenki tudja, hogy ez egy proxyháború (helyettesítőkkel vívott), az ukránok (és az oroszok is) csupán áldozatok, a harc a befolyási zónák átrendezéséért folyik, azért, hogy az egypólusú világrend át tudja-e adni a helyét egy multipoláris hatalmi erőtérnek.

De mielőtt belemennénk a részletekbe, hadd idézzek a valamikor baloldali, de ma már inkább liberális angol napilap, a The Guar-dian már a háború kitörése után megjelent cikkéből: „A történelem meg fogja mutatni, hogy Washington Oroszországgal való bánásmódja a Szovjetunió bukását követő évtizedekben óriási politikai baklövés volt. Teljesen előre látható volt, hogy a NATO bővítése végül a Moszkvával való kapcsolatok tragikus, talán erőszakos megszakadásához vezet. Éleslátó elemzők figyelmeztettek a várható következményekre, de ezeket a figyelmeztetéseket nem vették figyelembe. Most fizetjük meg az árát az amerikai külpolitikai intézményrendszer rövidlátásának és arroganciájának.” (The Guardian 2022. február 28.)

Az idézet pontosan leírja a helyzetet, de talán egy apró módosításra szükség van: az árat nem mindenki, hanem Ukrajna, Oroszország és az Európai Unió fogja fizetni, az Egyesült Államok – legalábbis anyagilag – még nyerhet is rajta. Most néhány vezető nyugati lap (például a Der Spiegel) azért odáig elmegy, hogy fényképekkel illusztrálja azt a nagy összeborulást, ami az orosz csapatok Németországból való kivonásakor történt: mosolygó politikusok, koccintás és az ígéret, hogy ha az oroszok kivonulnak, a NATO egy centit sem megy keletre. Mint tudjuk, ment.

Az, hogy hogyan ítéljük meg a helyzetet, nagyban függ a háttér felvázolásától, a narratívától. Az euroatlanti média túlnyomó többsége a helyzetet úgy állítja be, hogy a háború Putyin gonoszságából meg abból fakad, hogy vissza akarja állítani Oroszországnak a Szovjetunióéhoz hasonló geopolitikai befolyását. Ebből következik, hogy ha Putyintól valahogy meg lehetne szabadulni, akkor az orosz–ukrán konfliktus is megoldódna. Ennek érdekében Lindsey Graham republikánus szenátor Putyin meggyilkolását javasolta.

Ettől ugyan képviselőtársai elhatárolódtak, de tudjuk, ilyen megoldások nem idegenek az amerikai politikától, gondoljunk csak a líbiai elnök, Moammer Kadhafi vagy az iraki elnök, Szaddám Huszein sorsára, és sokaknak talán az is eszébe juthat, hogy a CIA számos merényletet szervezett Fidel Castro meggyilkolása érdekében. Ez utóbbi már csak azért is emlékezetes lehet, mert az egyik ilyen merényletkísérletből egy elég nagy sikerű dokumentumfilm is készült Kedves Fidel! – Marita története címmel. Ugyanezek az erők most a legszigorúbb szankciókat kívánják bevetni Oroszország ellen, fegyverszállításokat szorgalmazva Ukrajnának, sőt a NATO háborúba való közvetlen beavatkozását is felvetik.

Kik ezek az erők? Mindenekelőtt látni kell, hogy itt nem az Egyesült Államokról vagy más NATO-országról van szó, hanem az amerikai és az európai politikát is befolyásoló hálózatról, amelynek egy-egy csomópontját meg lehet ugyan jelölni (például Soros György), de a politika kialakításáért nem önmagukban az egyes csomópontok, hanem a hálózat egésze felelős. Ha egy-egy csomópont valamely oknál fogva meg is szűnne, attól még a hálózat változatlanul tovább működne, és befolyásolná az egyes országok politikáját.

A történelemben valószínűleg mindig is voltak ilyen hálózatok, háttérhatalmak, „mélyállamok”, „szürke eminenciások”, akik jórészt láthatatlanul, a háttérből irányították a látható és látszólag a döntéseket hozó uralkodók, politikusok tetteit. A jelenlegi euroatlanti háttérhatalmi hálózat mai formájának kialakulását én a kilencvenes években bekövetkezett gazdaságfilozófiai fordulathoz kötném.

A hetvenes évek kőolajár-robbanását követő gazdasági felfordulásból a nyugati politikusok (elsősorban Margaret Thatcher és Ronald Reagan) a neoliberális gazdaságfilozófia alapján kívántak kijutni, és szabadjára engedték a kapitalizmus vad erőit, amelyek a harmincas évek nagy válsága után kerültek korlátozásra. Ennek következtében hatalmas tőkekoncentráció ment végbe, egy-egy nagyvállalat vezetése már nagyobb gazdasági hatalommal rendelkezik, mint egy közepes méretű ország gazdasági ereje.

Ez a koncentráció azonban nemcsak a termelőszférában ment végbe, hanem a médiában is, az euroatlanti média túlnyomó része néhány nagy korporáció kezében van. Mindez annyit jelent, hogy egy maréknyi ember kezében hatalmas vagyon és médiahatalom összpontosul. Mindehhez hozzájárul, hogy a hatalomnak, akárcsak a fénynek kettős természete van. Mint tudjuk, a fény hullámként és részecskeként is viselkedik, a hatalom meg egyszerre politikai és gazdasági hatalom, amely egymásba átalakulhat: akinek pénze van, az politikai hatalomhoz juthat, akinek politikai hatalma van, az vagyonhoz juthat, az olvasó bizonyára tudna példákat sorolni.

De az említett gazdasági és médiahálózatok csak a hálózat hardverjét adják, ehhez járul még az ő a hatalmuk megerősítését és kiterjesztését szolgáló szoftver, a kutatóintézetek, egyetemek és más tudásközpontok sora, amely az ideo-lógiát szolgálja az adott rendszer fenntartásához és terjeszkedéshez. Nem arról van szó, hogy kutatókat, újságírókat, politikusokat lefizetnének, hogy a hálózat érdekeit kövessék, hanem arról, hogy azokat finanszírozzák, akik nézetei a hálózat érdekeit szolgálják. E módszerrel – az egy-egy intézményben végbemenő természetes személycserék miatt – egy-két évtized alatt egy semleges vagy sokszínű ideológiai teret úgy át lehet alakítani, hogy az teljes egészében csak a hálózat érdekeit szolgálja.

És ez az átalakulás nemcsak a tudásközpontokban megy végbe, hanem az állami intézményekben, a törvényhozásban, a politikai pártokban és minden olyan helyen, ahol a létezés valamiféle külső támogatástól (például alapítványok, kormánytámogatások) függ. Mindezt a rendszert kiegészítik a nyílt, direkt beavatkozást végző vagy elősegítő politikai NGO-k, továbbá azok a szervezeti formák is, amelyek időről időre összehozzák a hálózat csomópontjait reprezentáló személyeket. Ilyen például a Bilderberg-csoport vagy a davosi Világgazdasági Fórum.

Nézzük ezután a felvázolt elvi keret hatását a mai ukrajnai háborúra. Oroszország azért támadta meg Ukrajnát, hogy az ne lehessen a NATO tagja, ezt egy szakértő sem vitatja, tehát a dolog ott kezdődött, amikor döntés született a NATO keleti bővítéséről. Ezt azonban még megelőzte az Amerika uralta, egypólusú világrend meghirdetése (1990., Charles Krauthammer, Foreign Affairs).

Ha Krauthammer esszéje, mondjuk, az Ithaca Timesban jelenik meg, senki sem figyel oda, de a Foreign Affairst a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) publikálja. Az 1921-ben alapított Külkapcsolatok Tanácsa pedig mind a finanszírozását, mind a tagságát tekintve összefonódik Amerika nagy korporációival és a washingtoni adminisztrációval. 1995-ben Zbigniew Brzezinski, a lengyel származású korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó ugyancsak a Foreign Affairsben adott részletes útmutatót a NATO terjeszkedésével kapcsolatban.

A dolog érdekessége, hogy maga az elnök, Bill Clinton nem akarta a NATO-t kiterjeszteni, de nem tudott a rá nehezedő nyomásnak ellenállni. Ezután pedig már beindult a gépezet, és ekkor már a különböző kormányzati és nem kormányzati szervezetek meg a CIA is – a média széles körű támogatásával – megtették a maguk részét, hogy az esetleg vonakodó országokban NATO-barát kormányok alakuljanak, gondoljunk csak a 2014-es kijevi fordulatra. Érdemes megjegyezni, hogy korábban Ukrajna lakosságának kétharmada utasította el a NATO-tagságot.

Amerikában sokan ellenezték a NATO terjeszkedését, érdekes módon az a George F. Kennan is, aki egyébként az első hidegháború idején a Szovjetunió megfékezésére irányuló stratégia legfőbb kidolgozója volt, az ellenzők azonban a hálózattal szemben kisebbségbe kerültek. Itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Amerika érdeke nem azonos a hálózat érdekével, ezért indult a médiában olyan gyűlöletkampány Trump ellen, aki Amerika nemzeti érdekeit képviselte. A hálózatnak megvannak a maga érdekei, mindenekelőtt az, hogy hatalmát és befolyási övezeteit fenntartsa, illetve kiterjessze, és ebben a NATO katonai erejét használja fel.

Az elmondottak miatt nehéz lesz a békekötés, mert csak az egyik oldalon létezik valódi tárgyaló fél (Putyin). A másik oldalon van Zelenszkij, aki az ukrán szélsőségesek és az amerikaiak foglya (ha rajta múlt volna, nem lenne háború), és van az amerikai vezetés, amely a hálózat foglya. A hálózat maga meg diffúz jellege miatt megfoghatatlan, kivel kössön Putyin békét? Soros Györggyel? Victoria Nulanddal? A New York Timesszal?

Szerző: Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Forrás és fotó: Magyar Hírlap