Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a magyar társadalom valamennyi osztályának, rétegének összefogását élvezhette a választásokon. Ezt a kommunistáknak, egészen pontosan az általuk létrehozott Hazafias Népfrontnak köszönhettük.

Ebben az összefogásban az MSZMP mögött felsorakoztak (az általuk létrehozott) tömegszervezetek. Nem volt gyűlöletkampány, sőt kampány sem, mert nem volt rá szükség. Nem voltak pártok, egységfront volt! A szavazócédulán csak egy jelölt neve állt, nem kellett hezitálni, a szavazólapot egyszerűen be kellett dobni az urnába. Amikor aztán a Kádár-rendszer elég stabilnak érezte magát, akkor már egy jelölt helyett kettő közül lehetett választani, Persze őket is a szocialista nemzeti egységfront jelölte. A jelölés igen demokratikusan zajlott, párton kívüli személyt is lehetett jelölni, a feltétel pusztán annyi volt, hogy az illető elfogadja a Hazafias Népfront programját.

Csodálkozott is a legvidámabb barakkon kívüli világ ezen a fegyelmezett egységen, 98 százalékos részvételi arány mellett 99 százalék szavazott a Népfront jelöltjeire. A részvétel csak ajánlott volt, demokratikusan, de próbált volna bárki is kimaradni, egyénieskedni! Érte mentek, bevitték a szavazókörbe, utóbb pedig vegzálták, merthogy a nép ellensége. A rendszerváltás után a Hazafias Népfront megszűnt, jogutódja a Demokrata Koalíció (!) lett.

Egyszóval hagyományai vannak a baloldalon az egységfrontos összefogásnak. Már jó egy éve is gondoltam erre, amikor az a hat ellenzéki párt – a fasisztáktól a kommunistákig – létrehozta együttműködési megállapodását a közös listáról, a közös jelöltekről. A pártok megállapodását jól előkészítette az Idea Intézet kutatása, miszerint a nem kormánypárti választók közel háromnegyede a közös ellenzéki listát és a közös ellenzéki képviselőjelöltekkel történő indulást támogatja. Az Idea a liberális demokrácia talaján méri kutatásait, és saját credo-juk szerint sem követik az objektivitás parancsát.

2020 végén karácsonyi ajándékul szánták saját maguknak ezt az Orbán-gyűlöletre épülő összefogást. A hír akkor bejárta Európát, végre, végre, esély van Orbán Viktor leváltására! A nyugati média üdvözölte a nagy politikai tettet, és sorolta a demokratikus, küszöb alatti pártocskákat, mintha a társadalom széles rétegeit (értsd népfrontot) képviselnék, pedig akkor ezt csak a Jobbikra lehetett volna ráfogni. Mellettük finoman elsiklottak, vagy jobboldali néppártként emlegették őket. És elkezdődött a haladó világban az új magyar népfront, az ellenzéki összefogás építgetése, támogatása.

Kicsit kételkedve néztük innen, mi fog ebből kijönni. Új emberek, új politika? Mert mindenütt a régi arcok bukkantak föl, épp mint a főpolgármesteri választás után. Ezek az arcok nagyon szeretnének visszakerülni a pénzt rejtő zsírosbödönhöz, ahonnan immár 12 éve száműzték őket. Tizenkét év elegendő lehetett volna pártépítésre, tömegbázis kiépítésére, politikai utódok nevelésére teljes körű kormányzati program kialakítására. Hitelesség elérésére. Helyette illegalitásba vonultak az elvtársak, és marták egymást. Az MSZP a mérhetetlenségig nullázta le magát, a Jobbik több darabra hullott, a sokak reményeként alapított LMP utódpártjaival együtt a süllyesztőben kötött ki. A Momentumról hamar kiderült, mennyit ér. Egyedül a DK él s virul, bár hiteles politikust ők sem tudnak kiállítani maguk közül. Ha nem lenne az összefogás, legtöbbjük a Parlamentbe sem kerülne be.

Ezért volt ajándék egymás számára az együttműködés, a közös listaállítás. Nekik nem a párt és nem a választóik számítanak, hanem a saját megélhetés, amit parlamenti performanszokkal hálálnak meg hasonló morális színvonalon lévő támogatóiknak.

Moralizáljunk egy kicsit! Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha elkötelezett jobbikos választó lennék. A kerületemben az iskolai végzettség elszámolásával is hadilábon álló pufók momentumosra kellene szavaznom, mert a pártom így egyezett meg a népfrontban. Egy momentumosra, aki életem álmát, egy budapesti olimpia megrendezésének lehetőségét puccsolta meg. Vagy lennék ősi balos, szoci elköteleződésű, és most, mert a Párt így akarja, szavazzak egy szélsőséges jobbikosra? Az összefogás pártlistájáról ne is beszéljünk! Tudom, alkuk sora, hosszú és kegyetlen harc volt a helyekért, és elnézve a sorrendet, sok arcot közülük nem szívesen látnék a Parlamentben.

Itthon megélhetési politikusokról beszélünk, de nyugaton, a fejlett demokráciákban ezt másképp látják. Mert ott folyik igazán a választók becsapása! – mondja német ismerősöm, aki sokadmagával a liberálisokra szavazott. Azok meg választóikat becsapva koalícióra léptek a zöldekkel meg a szocikkal, és most elveiket feladva politizálnak a Bundestagban. Mennyivel szebb ez az újmagyar modell, előre borítékolva, mire számíthatunk. Nem sok jóra.

A kékszalagos miniszterelnök-jelöltjük szinte az egyetlen új arc az ellenzéki oldalon. Ez is jelzés értékű. Az egyetlen ember volt ősszel, aki kevéssé ismert az országos politikában, ezért el tudott hitetni magáról olyan dolgokat, értékeket, amik a jobboldali tábor egységét adják. El is hitte magáról, hogy ő a magyar Messiás. Rajta keresztül látni, hogy az ellenzéknek nincs programja, mert ha lenne, akkor a jelölt nem beszélne össze-vissza, hanem a közös programot ismerve és ismertetve járná az országot. A program ma annyi, hogy leváltani a Fideszt, leváltani a kormányt, elszámoltatás, börtön, mert a szavazóik felelős kormányzás helyett ezt várják tőlük. A gyűlölet vezérelte ígéretet.

A korrupció elleni harcot hirdető kék szalag viselőjét és támogatóit egyáltalán nem zavarják a korrupciós botrányok. Nem éri el ingerküszöböket sem Cseh Katalin többmilliárdos korrupciós botránya, sem a Városháza eladása körüli zűrzavar és a zuglói parkolási botrány sem. Nem zavarják a börtönt is megjárt Czeglédi Csaba költségvetési és egyéb milliárdos csalásai, hiszen egy listán indul az érintettekkel. A korrupciós „Egységben Magyarországért” listáján.

A kék szalagról politikai környezetben nekem a kék cédula jut az eszembe. Az a bizonyos elcsalt választás 1947-ben, amikor a szabadság ígéretétől átszellemült, agitátorok által átmosott agyú fiatalok és érettebb elvtársak egy szép nyár végi napon felkerekedtek, hogy teherautók platóján végig járva a „billegő körzeteket” újra meg újra leadják a kék igazoló cédula birtokában szavazatukat. Máig sem tudni, mennyi elcsalt szavazat és egyéb szabálytalanság hozta meg a Kommunista Párt győzelmét. Például a „reakciósokat” vagy félmillió választópolgárt kifelejtettek a választói névjegyzékből, jobboldali politikusok egy részét pedig megfosztották választhatósági jogosultságtól. Akkor még nem volt EBESZ, a választások tisztaságára az itt állomásozó szovjet elvtársak és a kommunisták irányítása alatt lévő Belügyminisztérium, személyesen Rajk László miniszter felügyelt. Ők nem láttak szabálytalanságot, mert minden az előzetes tervek szerint zajlott.

A mostani választásra készített nagyhatalmi terv részleteit nem ismerjük, csak a szándékot: elűzni a hatalomból Orbán Viktort és hatalomra segíteni bármi áron a korrupt, összetákolt ellenzéket, akik majd táncolni fognak a brüsszeli füttyszóra. Ha kell, harci táncot, ha kell önfeladást, kiárusítást, amit csak kíván a megrendelő. Jó előre lebegtetik a feltételezett választási visszaéléseket, ideküldik kékcédulás jogvédőiket, akik majd úgy jelentenek, ahogy elvárják tőlük.

Észnél kell lenni. Most nem elég tisztességesnek lenni, most annak is kell látszani.

Szerző: Rab Irén

(Címkép: MTI/Szigetváry Zsolt)