– Nagyon megrendítő és mégis felemelő például, amikor haldoklóval találkozunk és beszélünk. Olyankor azt érezhetjük, hogy egy döntő ponton a kegyelem eszközeként működhetünk közre egy ember sorsának a végső alakulásában – fogalmazott  a Magyar Nemzetnek Erdő Péter bíboros azzal kapcsolatban, hogy mely élmények voltak rá nagy hatással papi pályája során.

A napokban a hetvenedik születésnapját ünneplő esztergom–budapesti érsek beszélt a magyar és a világegyház eltérő helyzetéről és arról is, hogy a magyar püspökök jövő tavaszra újra Magyarországra hívták a szentatyát.

– A napokban, június 25-én ünnepelte a hetvenedik születésnapját. Kerek évfordulókon az ember rendre visszatekint a mögötte hagyott évekre, évtizedekre. Megtette ön is? 

– Röviden igen, ahogy a körülmények engedték. Hálát adtam a Jóistennek, emellett alkalmat találtam arra is, hogy elmenjek a kelenföldi plébániára, a szüleim sírjához, nagy hálával tartozom nekik. Mindaz, amit az ember fontosnak tart az életben, összefügg a neveltetésével. Nagyon köszönöm nekik a hitet és a jogot is, amiről az életem szól.

– A hetvenedik születésnapja alkalmából egy magyar és egy idegen nyelvű tanulmánykötet bemutatásával tisztelegtek ön előtt pályatársai, munkatársai és barátai. Milyen érzéssel tölti el a megkülönböztetett figyelem? 

– Nagy örömmel látom azt, hogy a magyar egyetemi tanárnak, a humán tudósnak a helyzete milyen. Általában dupla munkát végzünk fele elismerésért, mert egyszerre kell részt vennünk a nemzetközi szakmai életben és kell párbeszédet folytatnunk a magyar társadalommal, a hallgatóinkkal, de ez a kettő egyszerre teszi különösen széppé a munkánkat. Nagyon örülök annak, hogy egy idegen nyelvű tanulmánykötetet írtak a külföldi barátaim és kollégáim, egy magyar nyelvűt pedig az itthoniak.

– A Rákosi-korszak idején, 1952-ben született, fiatal kora, majd papi pályájának kezdete az államszocializmus évtizedeire esett, de már a rendszerváltás óta is eltelt 32 év. Hogyan élte meg a világ változását? 

– Természetesen nem úgy, hogy én csináltam. Azt hiszem, hogy hatalmas nemzetközi erők dolgoztak, és nagyon nagy történelmi folyamatok játszódtak le, amelyekben mi láttuk a gondviselés munkáját. Ebben a helyzetben, az új lehetőségek mentén kellett vállalni a feladatainkat, és a közben adódó feladatok tették széppé ezt az időszakot. Azon dolgoztunk, hogy kialakuljon az állam és egyház, az egyház és társadalom viszonyának egy új rendszere. Azon is munkálkodtunk, hogy a katolikus hit ismeretanyaga – a teológiai és az egyházzal kapcsolatos kánonjogi is – elterjedjen és elmélyüljön annyira a társadalomban, hogy ismét egy szilárd építkezés következzen.

– Közel ötven éve, 1975-ben szentelték pappá, így pályája csaknem fél évszázadot ölel fel. Melyek a legkedvesebb, papi hivatásával kapcsolatos élmények, emlékek, amelyek eszébe jutnak? 

– A papi küldetésnek háromféle területe van, a megszentelői, a tanítói és a kormányzói, és mindegyikhez nagyszerű élményeim fűződnek. Nagyon megrendítő és mégis felemelő például, amikor haldoklóval találkozunk és beszélünk, olyankor azt érezhetjük, hogy egy döntő ponton a kegyelem eszközeként működhetünk közre egy ember sorsának a végső alakulásában. Ez egy gyönyörű szép élmény.

– Egy-egy ilyen visszatekintés alkalmat adhat arra is, hogy a jelenkort értékelje. Hogyan ítéli meg a magyar katolikus egyház helyzetét? 

– Az utóbbi harminc évben hatalmas bővülés történt az intézményeink terén, magának az egyháznak a szervezete is szerteágazóbb lett. De különösen hatalmas mértékben bővült a közszolgálati intézmények hálózata, amelyet a mi egyházunk tart fenn. Nyitott kérdés a társadalomban, hogy ezekben az intézményekben tovább tudjuk-e adni azokat az értékeket, amelyek a szívünk közepében vannak, és amelyek át is élték az előző, nehezebb időszakot. Ez lenne a cél.

A Magyar Nemzet teljes cikke itt olvasható.

Szerző: Borsodi Attila

Kép: Máthé Zoltán