Fotó: Palkó György

Én a természet törvényei szerint működtetem magamban az építészetet, mert az sokkal nagyobb erő, mint amit az ember a tudatos energiáival képes lenne irányítani – mondta a Demokratának Ferencz Marcel, az új Néprajzi Múzeum tervezője, a Napur Architect vezetője.

Részletek az interjúból:

– Bevallott célja volt, hogy a Néprajzi Múzeummal az egész emberiségre ható építészeti tettet hajtson végre. Hogyan lehet nekifogni egy ilyen feladatnak?

– Nemcsak én éreztem így, hanem a világ építészei közül az a tíz alkotó is, akiket meghívtak erre a pályázatra. Nem véletlenül, hiszen a nemzeti origó vonzáskörzetéről beszélünk.

– A Hősök terére gondol?

– Én így hívom, igen. Éppen ezért fogós kérdés, milyen irányvonalak mentén induljon el az ember a tervezés során. A közvetlen építészeti környezetet figyelembe véve? Up to date társadalmi, építészeti irányzatok alapján? Már 1997-ben, a Nemzeti Színház Deák téri pályázatára tervezve is arra jutottam, hogy Budapest frekventált helyszínein az általános kortárs építészeti felfogástól eltérően kell gondolkodni. Borzasztóan hányatott tör­ténelmi sorsunk van, és hiszek abban, hogy az építészet meg tud szabadítani az ebből fakadó terhektől, sőt, új dimenziót is képes nyitni. Amikor egyetemistaként megnéztem az Iparművészeti Múzeumot, körbejártam a Hősök terét, felmentem a budai Várba, akkor éreztem meg, hogy az építészet és a természeti környezet együtt valóban hat az emberi szellemre. Ez a tapasztalat mélyen belém épült.

– S végül milyen irányvonalak mentén indult el a Néprajzi Múzeum esetében?

– Három fő gondolatot határoztam meg, amelyek kapaszkodók számomra. Az egyik a végtelen szabadság, amivel megszületünk, érzékeny lélekkel, és ezt szeretném visszaadni az embereknek, hogy béklyóktól mentesen legyenek képesek látni az életüket és más embereket is. A másik irány ahhoz kapcsolódik, hogy az építész feladata közvetíteni a mély, belső, művészeti tapasztalásokat, hiszen ő is ezt szeretné megélni, amikor valahova megérkezik. Ezt le kell fordítani hétköznapi nyelvre, tehát fontos elem az egyszerűség, hogy legyen egyből áttekinthető, amivel találkozik az idelátogató. Ne legyen érthetetlen. A harmadik irány pedig a távlat, a horizont megnyitása. Az emberi szellemnek erre szüksége van, ezért mennek a hegymászók a hegyre, ezért megyünk mi a tópartra, a tengerpartra. Ez a három szándék össze is függ, egymásból következő hatásokat eredményez. De ez még kevés nézőpont az új Néprajzi Múzeum épületéhez, mivel annak a helyszínén van egy óriási mátrix, benne az ’56-os emlékmű mint a névtelen hősök gyűjtőhelye, illetve a Hősök tere, a nemzeti origó, ami pedig a nevesített királyaink emléke, továbbá itt a bejárat is a Városligethez. Úgy gondolom, az ’56-os emlékmű egy szimbólum, amelyen keresztül megjelennek az egész magyar történelem névtelen áldozatai. Ezek a lelkek alakítják ezt a helyet, ezért ez telített tér, ahol nehéz megszólalni is. A telített térben pedig nincs és nem is lehet építészet, ezért hagytam meg ennek a zöld kehelynek a közepét így, tisztán, érintetlenül. Ilyen tér van a piramisok, főleg a csonka piramisok tetején is, ahol tényleg találkozik az ember a Teremtővel.

– Tehát ez egy piramis teteje?

– Ez egy megfordított erőképlet. A közepén van az emlékhely, ahonnan kibomlik a tér. A két zöld kar átvitt értelemben a piramisnak az oldalait jelképezi, amin át mind a gondolatstruktúrák, mind a szellem fölfelé halad.

– Az építész feladata az erőket megérezni és megjeleníteni?

– A múltban gúzsba kötött kérdőjelek vannak, amik a jelenben oldódnak, a jövőben pedig kötetlenül léteznek. Az építésznek az erők urának kell lennie, a múltban lakozó elakadásokat fel kell oldania. De nem mindegy, hogyan szabadítjuk föl őket, hiteles marad-e a folyamat a társadalom számára, vagy egy álságos világot építünk, ami csak divatból születik. Mindig eredeti választ kell tudni adni, a szellemi világ alakítóivá kell válni. Itt, a Néprajzi Múzeumnál az is cél volt, hogy ez az egyhektáros terület legyen újra mindenkié. De úgy, hogy ott az emberek feltegyék maguknak az életük nagy kérdéseit, vagyis bennük ugyanúgy oldódjanak az egyéni történeti energiák. Így gyógyulhat az egyén, a város lakossága, adott esetben a nemzet. Ezek nagy szavak, de ha ebben nem hinnék, akkor nem tudnék ilyen épületet megálmodni.

– Miért nem szereti a kortárs építészetet?

– Az építészetnek legalább négyezer éves hagyományai vannak a térképzés kialakult törvényeivel, amelyek a társadalom ritmusát, arányérzékét, térigényeit szolgálják. Ez egy tiszta, belső forrás, amit még követtek a századfordulós eleink nagyjai. Változást a XX–XXI. századi modernizmus hozott, azt hirdetve, hogy az egyén döntsön a térről. Ezzel behozta az életünkbe a funkcionalizmust. Amikor az eleink az ősi, mágikus térszerkezeti rendszer alapján építettek, akkor az egyénnek kellett alkalmazkodnia az épület tereihez, és nem fordítva. Mára ez „műemlékké” vált, a szakmát nem gyakorolhatjuk ebben az irányban. A nagybetűs építészetben azonban a tér formálja az embert, és neki le kell mondania pillanatnyi igényeiről.

– De mit kap cserébe?

– Eleganciát. Teljes mértékben átadhatja magát egy olyan archaikus térnek, ami visszaemeli a természetes gondolkodási folyamatba, részesévé válhat annak a nagy egyetemes egésznek, amit az építészet évezredek óta képes volt hordozni. Újra kellene tanulnunk a történelmi terek megélését, mert az általa kiváltott szemléletmód el tudna minket vezetni egy erős, összetartó társadalmi irányba.

– A Néprajzi Múzeum és az ’56-osok emlékműve érdekes konstelláció együtt. Az Indexen Jamrik Levente városkutató a pokol bejáratának nevezte az épületet, és sok negatív kritika érte baloldalról. Az emlékművet pedig jobboldalról övezte utálat a kezdetektől. Most pedig egy helyen torlódik egymásba a kettő.

– Dósa-Papp Tamás építész egyszer ott volt velem az építkezésen, ő az emlékmű egyik alkotója, egyébként Makovecz-tanítvány. A sólyomról beszélgettünk, a magyarok szent madaráról és arról, hogy lehetne-e ez a ház akár egy sólyom is itt a csőrével, vagyis az emlékművel, és a két szárnyával. Csak átvillant az agyunkon, de ő felmutatott a darura, ami az emlékmű tövében épp hatalmas betonelemeket emelt, és így szólt: nézd, Sólyom a neve. Akkor úgy éreztük, kicsik vagyunk mi, mit is tehetnénk, ha ez a száztonnás daru is céllal dolgozik, ha valami meg akar születni az országért. Mondom, én hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek.

Forrás: Demokrata (Fehérváry Krisztina)