Az 1945-ös jogfosztó rendeletek alapján még ma is földeket vesznek el a magyaroktól Szlovákiában – és ezt még mindig nem akarják meghallani az uniós szervek. Vincze Loránt RMDSZ-es EP-képviselő folyamatosan képviseli az ügyet az EU fórumain.

„A németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.” Edvard Beneš csehszlovák elnök a győzelem napján, 1945. május 9-én elmondott szavait tett követte: a május 14. és október 27. között hozott 143 elnöki rendeletből 13 rögzítette

a németek és magyarok kollektív bűnösségét. Vagyis hogy az egynapos csecsemőtől az aggastyánig minden német és magyar felelős a második világháború borzalmaiért.

Ennek nyomán teljes vagyon- és jogfosztás várt az ekkor mintegy háromnegyedmillió felvidéki magyarra, a csehszlovák hatóságok által elkövetett tömeggyilkosságok, deportálások és egyéb jogfosztások mellett ez a végül kialkudott „lakosságcsere” keretein belül mintegy

70-80 ezer magyar Magyarországra telepítését, Csehszlovákiában maradt jókora ingatlanaik elvételét jelentette.

A tragédia után nemhogy bocsánatkérés nem történt sem Csehország, sem Szlovákia részéről, de a kollektív bűnösséget kimondó dekrétumok a szlovák jogrend részét képezték, továbbá 2007-ben meg is erősítették annak hatályát, körülbelül olyan helyzetet idézve elő, mintha mondjuk az 1945 előtti zsidótörvények érvényben tartása mellett kardoskodna valaki.

Ennek ellenére az Európai Unióhoz való csatlakozáskor és utána sem merült fel az uniós szervekben, hogy egy származási alapon kirekesztő törvény problémás lehet.

Azonban északi szomszédunk ennél is tovább ment – noha érvelésének alapja sokáig az volt, hogy bár a Beneš-dekrétumok a jogrend részét képezik, azokat nem alkalmazzák. A valóság azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatja.

Mintha a zsidótörvények idején élnénk. A Szlovák Földalap (SPF) többek között a Pozsony környéki autópálya-építések kapcsán,

2018 óta konkrétan a Beneš-dekrétumokra hivatkozva sajátított ki jókora földterületeket.

Olyan becslések is vannak, amelyek szerint a rendszerváltás óta akár 50 ezer hektárnyi vagy még több földet is elvehettek – olyanokat, amiket „elfelejtettek” elkobozni 1945-46-ban, utólag pótolták.

Ezek közül csak ritkán mentek perre a tulajdonosok, örökösök: az egyik legemlékezetesebb ügy a Bártfa melletti erdőterületet megöröklő Bosits Miklós, aki ellen annak megszerzéséért a Beneš-dekrétumok alapján indított pert az állami erdészet 2009-ben, a szlovák főügyész az erre való furcsa jogosítványával élve – miután első- és másodfokon is vesztett az erdészet – gyorsan eldöntötte, hogy a területet el kell venni Bositstól. Méghozzá „a jogbiztonság és az állam tekintélyének megőrzése érdekében” úgy kell tenni, mintha 1945-ben már elvették volna.

Bosits a szlovák alkotmánybírósághoz fordult, innen lepattant, végül az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy ítélte meg – elsősorban a főügyészi jogosítványon fennakadva – hogy „jogbiztonságot fenyegető hiba” történt. Ugyanakkor a fontos precedensértékű ítélet kimondta: igenis érvényben vannak a dekrétumok, és a 21. században is magyarokat fosztanak meg tulajdonuktól azon az alapon, hogy magyarok.

Nemrég éppen Didier Reynders uniós biztostól kapta meg a fiókból a sablonválaszt, miszerint „a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 104/1945. sz. Határozata (…)a nemzeti hatóságok által az Európai Unióhoz való csatlakozást megelőzően hozott történelmi jogi aktus.”

Noha a választ Reynders kézjegyével látta el, és kétségbeejtően magyarellenesnek tűnhet az álláspontja, Vincze Loránt szerint nem feltétlenül erről van szó.

„Az az érzésem, hogy nem tudnak róla, főleg arról, hogy ezeknek máig tartó joghatásuk van. Amikor elmondjuk, előbb arra gondolnak a partnerek, hogy ez valamiféle érzelmi kötődés a felvidéki magyarok részéről az ügyhöz, de amikor elmondjuk, hogy a máig tartó joghatás azt jelenti, hogy konkrétan földeket koboznak el, illetve korábban elkobzott, de be nem jegyzett földterületeket most írnak át az állam nevére, nagyon meglepődnek a partnerek.

Hiszen ez semmilyen módon nem illeszkedhet nem, hogy az EU-s keretbe, de egy normál állam működésének jogi kereteibe sem” – fejti ki lapunknak az EP-képviselő.

„Én azt láttam, hogy nagyon erős jogi vetülete van a dekrétumoknak, eddig Strasbourgban az emberi jogi bíróságon zajlottak a perek – ez technikai, nem kapott elég nyilvánosságot és így politikai nyomást se éreztek az érintettek; ezért javasoltam a felvidéki Szövetség pártnak, legyenek hangosabbakak, gyűjtsék össze az eseteket és az megkárosított polgárokat adjanak hangot, így válna láthatóvá Brüsszelben és az uniós intézmények felé is” – biztatja a felvidéki magyar pártot.

A siker nem jön magától; mint Vincze Loránt fogalmaz: „Ehhez elszántság kell és közös cselekvés”.

Forrás és teljes cikk: mandiner.hu

Kiemelt kép: Csáky Pál