Engem megnyugtat, hogy a kormányfő kimondja, milyen súlyos, komoly nehézségek várnak ránk – írja Forgács István romaügyi szakértő és felzárkózás-politikai tanácsadó.
„Nos, akkor itt is vagyunk. Ők itt Kimberli, Dzsesszika és Dzsennifer. Hát nem édesek?
Izé. Nem cigány nincsen?
Parancsol, asszonyom?
Kérdezem, hogy nem cigány nincsen?
Van, de kevesebb. Sokkal tovább tart az eljárás, hogy örökbe fogadhasson azokból a babákból. Viszont ebből a három tündérből bármelyik adoptálható napokon belül.
Nem baj. Kivárjuk. Cigány gyerek nem kell. Ismerjük a fajtájukat. Mindenki ismeri a fajátjukat. Ki tudja, mi van ezeknek a vérében. Meg aztán Újbigottciában, ahol mi lakunk – tudja, mi csak így hívjuk (kuncogás) –, ott nem sok cigány gyerek szaladgál a játszótéren. Érti, ugye?”
***
Annak a valószínűsége, hogy ez a párbeszéd elhangozzon ma Magyarországon (értsd: Budapesten), egyértelműen sokkal, de sokkal nagyobb, mint az, hogy bármilyen kisebbséget valós jogfosztás vagy fizikai atrocitás érjen. Miközben persze kétség se férjen hozzá: százszámra fordult elő a fenti döbbenetes dialógus, vagy az ehhez hasonlók egész sora az elmúlt évtizedekben ebben az országban (értsd: nagy számban Budapesten). És sok esetben olyan emberek száján is kibuktak ezek a gondolatok (jelezve, hogy mit élnek meg saját magukban konkrétan a cigányokkal kapcsolatosan), akik két napja krokodilkönnyek közepette csomagolnak újabb és újabb bőröndöket, hogy elmeneküljenek ebből az országból, pontosan úgy, ahogyan azt teszik minden választás megelőzően és követően.
Nincs annyi bőrönd ebben az országban, amelyekben már ne menekült volna el tucatszor is a hazai demokraták színe és virága, de valahogy még mindig itt vannak, és
még mindig találnak annyi demokráciát, amennyit Orbán éppen most rombol porig.
Meg majd a jövő hónapban és a tavasszal is. De cigány gyereket örökbe fogadni nem igazán demokrata dolog, meg azok a fránya előítéletek valahogyan bennük is felbukkannak olykor. Leginkább az iskolaválasztásnál, meg, ha éppen gyereket kellene örökbe fogadni.
Egyszer valaki keserűen mosolyogva említette meg, hogy ha valami fajvédelem, akkor az állami gondozásba került cigány gyerekek nem adoptálása a többségi társadalom részéről biztosan az. A szabadelvű gondolkodók részéről pedig a leginkább.
Ebben az országban Szálasi óta kényszerpályán van mindenki, aki szeretne beszélni arról, hogy milyen is maga az ember. Illetve, hogy milyenek az emberek. Még akkor is, ha ésszel, racionálisan és építő jelleggel, akár a saját, akár a nemzeti közössége érdekében teszi azt bárki. Miközben bátran kimondhatjuk, hogy elhanyagolható azoknak az őrülteknek a száma, akik még mindig klasszikus fajvédőként látják magukat.
A második világháború után a kommunista világnézetbe és a szocializmus egységesített emberképébe közel fél évszázadon át nem fért bele a cigány, a zsidó, a hívő, illetve megtett mindent azért az államhatalom, hogy ezek az emberek ne látszódjanak. De az ember attól ember, hogy lássa, észrevegye, megélje a másik embert, és legyen véleménye, tapasztalása is róla. Az emberek családokat, csoportokat, közösségeket és kultúrákat alkotnak szerte a világon, és a globalizmusnak köszönhetően immár ezek a családok, csoportok, közösségek és kultúrák minden korábbinál közelebb vannak hozzánk, és minden korábbinál közvetlenebb kapcsolatba kerülhetnek velünk. Akár akkor is, ha mi ezt nem feltétlenül akarjuk, vagy nem úgy, ahogyan azt ők szeretnék, és esetleg még kevésbé úgy, ahogyan azt a világra erőltetett túlzott politikai korrektség elvárná.
Persze az, hogy egy nemzet, illetve egy nemzetközösség mennyire befogadó, illetve saját kisebbségeivel szemben mennyire elfogadó, sok mindentől függ. És nagyon komoly felelősség terhel mindenkit (adott kisebbség bármely tagját, a miniszterelnököt, pártvezetőt, taxist, sarki fűszerest, Mandiner-kommentelőt), aki alakítani, formálni tudja azt, hogy mi magunk, a saját nemzetközösségünk milyennek is lásson másokat. Akik pont attól mások, hogy egyszerűen csak mások. Ahogyan mi magunk is mások vagyunk a világ más részein, illetve mások családjai, csoportjai és nemzetei számára.
A saját belső, leginkább releváns kisebbségeink kapcsán pedig szeretném leszögezni:
egyértelműen elfogadóbb lett a magyar társadalom az elmúlt egy évtizedben a meleg közösség és a cigányok felé, mint ahogyan a zsidókkal szemben is sokkal inkább a nyitottság, mint az elutasítás élhető meg.
Nem, ez nem szubjektív dolog, ez a hétköznapok gyakorlata.
A miniszterelnök beszéde pontosan az volt, amit nagyon sokan vártak. Egy olyan vezető politikus okfejtése, aki szeretne 2030-ig látni, és szeretne még legalább 2 cikluson keresztül politikai irányt mutatni – értsd: kínálni – annak a politikai közösségnek, amelynek folyamatosan tartozik ő maga azzal, hogy a beléje fektetett bizalomért cserébe világképet, régiós politikát, gazdaságilag megvédhető jövőt, és ami a legfontosabb, biztonságot kínál. Akár azzal, hogy próbálja alacsonyan tartani a rezsit, akár azzal, hogy megemeli a határkerítést. Felesleges ezt ennél jobban cizellálni, hiszen százak írnak ebben a pillanatban is dühös, kétségbeesettnek tűnő, de leginkább politikai bosszú ihlette sorokat arról, hogy a kétharmad minden eleme náci, valamint, hogy aki most nem szólal meg a hétvégén elhangzottakkal szemben, az maga sem jobb azoknál, mint akik vonatra tették csendben és belegyezően a zsidókat nyolc évtizeddel ezelőtt.
És azt sem mondom, hogy „nem volt szerencsés”, vagy hogy „rossz szófordulat” volt a kevert fajok említése. Van, akiben persze csakis ez maradt meg, mert csakis ezekre a szavakra szomjas, ezeket éhezi minden egyes Fidesz-ciklusban, és ilyenkor eszméletlenre szeretné enni és inni magát ezekkel. És megteszi. Sőt, másokkal közösen teszi, és szeretné, hogy sorstárs legyen mindenki, akiket most újfent megtalált a hatalom. Aztán alélt módon motyog arról, hogy innen menekülni kell, ő korábban is mindig megmondta, és nem is igazi zsidó/cigány/piréz az, aki most nem érzi kollektíven megtámadva magát.
Ezzel szemben én azt mondom, hogy
engem megnyugtat, hogy a kormányfő kimondja, milyen súlyos, komoly nehézségek várnak ránk.
Hogy tisztában van vele, és kéri, hogy mi is lássuk, mi is értsük. És arra utal, hogy az előttünk álló években egységes, igazi nemzetre van szükség, amelyben a kevert és a nem kevert fajúak aránya leginkább attól függ, hogy mennyien maradnak azok, akikben a racionalitás, az egészséges életösztön, a saját Kárpát-medencei, Kelet-Közép Európai, valamint a Balkánt betakaró élettér (igen, ezt írtam) lesz az egyértelmű, és ebben a dimenzióban keres magának tudást, feladatot, tennivalót, a nemzet és a régió egészét segíteni képes megoldandó feladatot, teljesíthető missziót. Mert küzdeni kell az energiáért, az élelmiszerért, a nemzeti összefogásért, a régiós békéért. Nekem, a cigánynak – három, a szó szerinti értelemben vett kevert fajú gyermek édesapjának – ezt jelentette mindaz, ami elhangzott. De sem én, sem a családom, sem a szüleim és sem a gyerekeim nem keressük mindenáron azt, hogy miért is kellene kevesebbnek, másabbnak, és ami a legfontosabb, megbántottnak éreznünk magunkat. A nevem és a származásom egy adott dolog, azon változtatni igazából nem tudok.
A tetteimért és a szavaimért természetesen mindig felelnem kell, és éppen ezért vállalom tisztán és egyértelműen, hogy
nekem a tusványosi beszéd a minden korábbinál érdemibb összefogás igényét és szükségességét hirdette meg. Igen.
Én nem az elválasztást, a nemzetből való elméleti és még kevésbé a gyakorlati kitaszítást látom ezekben a szavakban, hanem az összefogásra való felhívást. Azt, hogy cigány, zsidó és piréz is érezze magát olyannak, akikre számíthat a kormányfő és számíthat a nemzet. És tessék végre észhez térni: egyetlen megnevezhető kisebbség sem erőltetheti magára mindenáron azt, hogy a jövőt rettegésben kellene megélnie. Leginkább azért nem, mert minden érdemi kisebbség tagjai ott vannak ebben a társadalomban a legfontosabb kulturális, gazdasági és politikai terekben. Ezt senki sem vitathatja ma Magyarországon.
És persze azok is érthetők, akik pont most érzik úgy, hogy mint valami béklyótól, szabadulni szeretnének az elmúlt tizenkét évtől. Vagy nem kívánnak a következő esztendők komolyabb, nehezebb kihívásaiban szerepet vállalni. Akár úgy sem, hogy dedikált feladatuk, valódi mandátumuk volt mindeddig arra, hogy segítsék a társadalmi felzárkózást (köztük a cigányokat), valamint a társadalmi csoportok közötti feszültségek csökkentését. Amelyek lehet, hogy újra megerősödhetnek, hiszen a recesszió veszélye a társadalmi békét is fenyegeti.
Talán érezhetik úgy egyesek, hogy az új kihívások olyan mértékű lojalitást és elköteleződést várnak el tőlük a kormányfő felé, amelyet ők már nem képesek felmutatni. De őket is övezze tisztelet és megbecsülés, azért mindenképpen, hogy képesek voltak döntést hozni. És minden komoly, felvállalt döntés – akár az, hogy valaki otthagyja az Operát, vagy éppen lemondjon a miniszterelnöki tanácsadói posztjáról – kivívhatja a történelem, illetve az egyes politikai, ideológiai szekértáborok elismerését, az ellenkező oldaliaktól pedig nyilván a rosszallásukat. A politika sajátossága ez, és ezen nem is lehet változtatni. Helyette azt kellene előmozdítani, hogy elfogadható és tiszta narratívák mentén próbáljuk meg azokat segíteni, akiknek dolguk, feladatuk van ezzel az országgal. Sőt, akár mi magunk is vállalhatjuk azokat a feladatokat. Ha úgy adódik, akár mások helyett is.
Talán ennyi. A gyermeket örökbe fogadni vágyók pedig indulhatnak is most azonnal, hogy a cigány kisbabákat is hazavigyék. Akár az Újlipótvárosba is.
Fotó: Forgács István gyűjtemény
