„Magyar regényíró, úgy látszik, nem kerülheti el a történelmi témát.” Ezt Schöpflin Aladár írta a Nyugat 1935-ben kiadott második számában Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról értekezve. Ha ma élne, Schöpflin ugyanezt leírhatná azzal a kiegészítéssel, hogy hasonló a helyzet a filmmel is.

Ki vagyunk éhezve a történelmi témákra, és az írók, a filmesek is szívesen fordulnak ilyenekhez. A 2002-ben bemutatott Hídember mintha lezárt volna egy korszakot, egy hosszú évtizedet, amely során az írók és a filmesek erős késztetést éreztek, hogy kibeszéljék a magyar történelem eseményeit, fordulatait a honfoglalástól és az Árpád-kortól kezdve az ötvenes évekbeli kitelepítésekig, az 1956-os forradalomig.

Aztán csendes időszak következett, amelyet a 2010-es kormányváltás, pontosabban a nemzeti kormány kultúrpolitikája és támogatási rendszere tört meg. Azóta tömegével jelennek meg a nagyívű történelmi regénysorozatok, és most sorra készülnek a filmek is. Nem kell sokat töprengeni azon, hogy megértsük, a magyar miért pillant vissza mindig a múltba ahelyett, hogy előre nézne. A nemzeti romantika a nemzettudat megerősítésének eszköze volt a reformkortól az érett Monarchia koráig, ehhez nyúlt vissza a Trianon utáni Magyarország, hogy elviselhető legyen az az igazságtalanság, amely a békeszerződések során érte, és most, negyvenöt év olyan szocializmust követően, amely minden addigi értéket lerombolt, átnevezett, kiforgatott, betemetett, még mindig arra vágyunk, hogy büszkék lehessünk a múltra, mert akkor talán értenénk jelenlegi önmagunkat is. A rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized erre nem volt elég.

Némileg szembe megy a témaválasztásban megfigyelhető trenddel a Megafilm. A stúdió jegyzi a magyar félmúlt egyik meghatározó eseményét, az őszödi beszéd utáni kormányzati terrort megidéző és elemző Elk*rtukat is, most pedig Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első részéből, a Tündérkertből forgat nyolcrészes televíziós sorozatot az MTVA közreműködésével. Tehát nem egy csatát, nem egy hadvezért mutat be, nem egy dicsőséges uralkodói dinasztiát: a 17. századi Transsylvania sűrű magánéleti és politikai szövedékébe vezet. Merész vállalás, Móricz műve megosztotta a korabeli kritikát (a Tündérkert 1921-től jelent meg folytatásokban a Nyugatban, 1922-ben könyvalakban), bár igaz, azt minden ítész elismerte, hogy grandiózus írói műről van szó. Az alkotóknak sok minden feladhatja a leckét: a történelmi hűség, az a feladat, hogy Móricz megismételhetetlen nyelvi plaszticitását azzal egyenértékű filmes nyelvvé alakítsák és így tovább. De van valami, ami még ennél is nehezebb. Schöpflin a már említett cikkben így ír Móricz vállalkozásáról: „A tipikusan alföldi realista írót Erdélybe, a magyar romantika őstalajába vitte, talán a hagyomány, talán a kálvinista beidegzettség, de kétségtelenül legelső sorban az a felismerés, hogy a régi Erdélyből nézve, mint egy kilátó toronyból, jobban megpillanthatja a magyarság sorsát s azokat az erőket, melyek ezt a sorsot meghatározták.”

A kulcs tehát az, hogy a produkció milyen Erdélyt mutat majd nekünk? Egy idealizált világot? Egy sohasem volt tündérkertet? A vaskos történelmi tények helyét és idejét? Vagy egy olyan Erdélyt, amelyből, mint egy kilátótoronyból jobban megpillanthatjuk a sorsunkat? Nem egyszerű feladvány. Kíváncsian várjuk a megoldást.

Forrás:  Magyar Hírlap

Szerző: Kerékgyártó György

Kép: Erdely.ma