A környezetvédelmet végső soron egy világállam vagy világkormány alá kell rendelni, mert csak így lehetünk képesek a bolygónkat megvédeni.

A klímakommunizmus atyjaként a kanadai Maurice Strong (1929–2015) olajüzletembert és diplomatát emlegetik, aki az ENSZ főtitkárhelyetteseként és más pozíciókban a világ egyik legbefolyásosabb emberének számított. Az ő ötlete volt, hogy a környezetvédelmet végső soron egy világállam vagy világkormány alá kell rendelni, mert csak így lehetünk képesek a bolygónkat megvédeni. Strong tehát a globális szupranacionalitás híve volt, aki bár később próbált valamelyest finomítani nézetein, mindvégig meggyőződéssel vallotta:

egy olyan globális kormányzási rendszer szükséges, amelyen keresztül a nemzetek, az államok mind szorosabban fonódnak össze a problémák közös kezelése érdekében.

Strongról egyébként azt tartották, hogy „elképesztő hálózattal” bír, amellyel különféle érdekcsoportokat fogott össze.

Egy megfigyelője pedig ecsetelte az olajmágnás „alig titkolt örömét, amikor megmagyarázza gyakran machiavellista politikai manővereit”.

A globális erő itthon is hatni kezdett, így a hazai baloldali sajtóban pár éve „A klímaforradalom éve?” címmel jelent meg cikk, amelyben 2019-et a „klímaforradalom” évének nyilvánították az Extinction Rebellion (kihalási forradalom) nevű globális környezetvédelmi szervezet egyik angliai akciója kapcsán. A mozgalom aktivistái nem más tettek, mint hogy a brit parlament galériájának ablakához ragasztózták magukat, hogy ekként hívják fel a figyelmet a társadalmi és ökológiai összeomlás kockázataira. Miután azonban leszedték őket, számos alkalommal igyekeztek megbénítani Londonban a forgalmat, és így – miként egy cikkíró megjegyzi – olyan többlet szén-dioxid-kibocsátást okoztak a dugók révén, „amit legalább tíz hektár erdő tud csak egy nap alatt” semlegesíteni.

Az álzöld, álbaloldali utcaforradalmárok a társadalom békés rendjét sértő módon vagy akár nyílt fizikai agresszióval lépnek fel, amint arra az elmúlt években már láthattunk példákat az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában is. 2018-tól Magyarországon is fontos tartozéka lett a globalista baloldalnak a fizikai atrocitás eszköztára.

A valós társadalmi célokért vagy a kérlelhetetlen„zöldpolitika” ellen tüntetők mozgásterét viszont amennyire lehet, próbálják nehezíteni. Néhány hónapja például Hollandiában arra való hivatkozással nyúlt a Rutte-kormány az erősen klímakommunisztikus eszközökhöz, hogy a nem túlzottan környezetbarát állattenyésztés során számottevő mennyiségben termelődik ammónia; a kabinet ezért nem is nagyon burkoltan megfenyegette a holland farmereket, hogy csökkentsék gyorsabban, illetve markánsabban az ammónia-kibocsátást. Akik viszont nem alkalmazkodnak, be is szüntethetik agrártevékenységüket:

„Az őszinte üzenet: nem minden farmer fogja tudni továbbfolytatni a gazdálkodást, akik pedig igen, azoknak máshogy kell ezt tenniük.”

A döntés nyomán tömeges tüntetések kezdődtek, és állattenyésztők vonultak a kormányépületek elé, utakat foglaltak el stb. Az agrártársadalom ezzel jelezte, hogy nem ez a közpolitikai stílus a kormányzat helyes útja a környezet hatékonyabb megvédéséhez.

2019-ben járta be a sajtót a hír, hogy Bernd Riexinger, a német Linke párt elnöke – úgymond a klímaválság és a globális felmelegedés elleni küzdelem jegyében – valamennyi légitársaság államosítását követeli.

„Aminek ilyen drámai társadalmi következményei lehetnek, nem szabad piaci alapúnak és szabályozatlannak maradnia”

– mondta akkor a radikális baloldali párt vezetője. A szabályozás kérdését azonban semmiképpen nem a lokális, patrióta, nemzeti szabadelvű (ha úgy tetszik, liberális nacionalista) elvek mentén képzelik el a német baloldalon sem.

Egyre nyilvánvalóbban „divatos” tehát, hogy a Nyugat-Európában amúgy sokáig magasztalt (lásd Sartre és mások által), és a keleti blokkban keservesen megtapasztalt kommunizmus szellemi örökösei (és sajnos a különféle hamis-konzervatív, ál-kereszténydemokrata nyugati pártokat eluraló, készséges segédtársaik) támogatják a gazdaság és társadalom szocialista-klímakommunista szellemiségű átalakítását, egészen pontosan az irányított globális gazdaság és nyitott társadalom új modelljét. Ezt pedig egy oktrojált, erőszakolt, kérlelhetetlen, büntető jellegű politikával, amely szemlélet a külpolitikai gondolkodásukat is nagymértékben áthatja. Mindennek az eredménye pedig az akár háborús jellegű gazdasági lepusztulás, energiaválság, és a szinte teljes kifosztottság – egy olyan, eszményítetten nyitott multikulturális világban, amely egyszerre akar kommunisztikus és liberális lenni, és ahol a döntéshozók félrenézésével, mindinkább egy állandósult erőszak és frusztráltság jellemzi a posztjóléti társadalmakat.

Forrás: alaptorvenyblog.hu

Fotó: MTI/Balogh Zoltán