Zajlik a szakmai párbeszéd a magyar kormány és az Európai Bizottság között. A téma a jogállamiság helyzete és a Magyarországot illető uniós pénzek kérdése. Hazánk akkor kapja meg azokat a forrásokat, amelyekre jogosult, ha módosít az uniós pénzek elosztását érintő jogszabályi környezeten. Az intézkedéseket Brüsszel akkor tartja megfelelőnek, ha azt eredményezik, hogy a jogállamisági elvek az uniós pénzek elosztásának valamennyi szintjén érvényesülnek.
Szeptember 18-án Johannes Hahn, az Európai Bizottság költségvetésért és igazgatásért felelős biztosa sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a magyar kormány által kompromisszumos megoldásként javasolt jogszabály-módosítások „elvben alkalmasak” arra, hogy kezeljék a felvetett kérdéseket. A módosítások helyénvalóságáról akkor lehet többet tudni, ha az intézkedések törvényi és rendeleti formát öltve végrehajtási fázisba lépnek a hazai jogrendszerben.
Addig is a vasárnapi bejelentés értelmében az Európai Bizottság a kötelezettségvállalások 65 százalékának felfüggesztését mindenképpen javasolja az Európai Unió Tanácsának a kohéziós politika keretébe tartozó operatív programok esetében. Napirendre került annak megtiltása is, hogy a közvetlen és a közvetett irányítással végrehajtott programok esetében jogi kötelezettségvállalások lépjenek életbe a közérdekű vagyonkezelő alapítványokkal szemben. Minderről a tanácsnak egy hónapja van határozni, ami két hónappal meghosszabbítható. A hosszabbításra szükség van, ugyanis számos fontos jogszabály-módosítást eleve csak mostantól tárgyal az Országgyűlés.
Mindeközben az Európai Parlament „vért kíván”, Magyarország többé nem demokrácia, a bizottság pedig nem egyezhet meg a kormánnyal. Ez a kiindulópontja annak az EP-határozatnak, amelyet a testület szeptember közepén szavazott meg Gwendoline Delbos-Corfield jelentése nyomán. Habár a jogi jelentősége elhanyagolható, politikai nyomásgyakorlásra kitűnően alkalmas a határozat.
Jelentős összegeket tartanak vissza Magyarországtól, felfoghatatlan mértékű, tízezer milliárd forintos nagyságrendben. A jogi bázis azonban homályosnak tűnik. A vonatkozó legerősebb jogalap a 2021 januárjától hatályos kondicionalitási rendelet lenne, amely azonban tisztán fogalmaz: pénzt visszatartani csak akkor lehet, ha erről az Európai Tanács döntött. Ilyen döntés még nem született.
Ott van a koronavírus-járvány utáni újjáépítési alap kérdése is, amely vonatkozásában jelenleg is tulajdonképpen „jogon kívüli állapot” uralkodik. A nemzeti helyreállítási tervet Magyarország már 2021 májusában benyújtotta, a többi tagállamhoz viszonyítva nagyjából a középmezőnyben. Ezt az Európai Bizottságnak néhány hónapos egyeztetést követően el kellett volna fogadnia. Nem így történt, a nemzeti terv azóta parkolópályán van. A tények szintjén tehát a brüsszeli bürokrácia máris alkalmazza a mechanizmus szankcióit, holott erre vonatkozó felelősségteljes döntés még nem született.
Ha a pénzvisszatartás politikai motivációját keressük, elég megnézni a lengyel példát. A lengyel helyreállítási tervet az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsa is jóváhagyta. Járna a pénz Lengyelországnak, mégsem érkezik. Brüsszelnek nem elég pusztán betartatnia a játékszabályokat – azok rá nézve is kötelezők. Rossz üzenetet közvetít, ha a jogállamiság uniós érvényesítése a jogállami értékek csorbulása mellett történik.
2013-ban az Európai Parlament elfogadta a Tavaresjelentést, amely az alapvető jogok magyarországi helyzetével foglalkozott, s amelyben a jelentéstevő a hazai fejlemények egy részét antidemokratikusnak minősítette. A jelentés kapcsán az Európai Néppárt nevében ekkor még Manfred Weber fogalmazott úgy, hogy az pusztán „az európai baloldali pártok kívánságlistája, amelyek a saját politikai programjukat kívánják Magyarországra erőltetni”.
A Tavares-jelentés elfogadásának időszakában Brüsszelben még más játékszabályok uralkodtak. Az Európai Bizottság ekkor még tartotta magát a szerződések által előírt „szerződések őre” szerepkörhöz. A testület a jelentésben megfogalmazott kritikákat szakmai úton, jogászi érvek figyelembevételével igyekezett tisztázni. A Barroso-bizottság leköszönésével azonban „új seriff jelent meg a városban”. A Jean-Claude Juncker vezette testület úgy ítélte meg, itt az ideje annak, hogy az EB is az uniós pártpolitika meghatározó szereplőjévé váljon. Ezzel együtt vezették be a spitzenkandidati, vagyis csúcsjelölti rendszert, amelynek lényege, hogy a bizottság kulcsszereplői ma már az Európai Parlament által megválasztott politikusok. Ez pedig azt jelenti, hogy fellépésük, magatartásuk is politikailag – leginkább az EP nyomásgyakorlásának megfelelően – motivált.
Az Európai Parlament a lisszaboni szerződés 2009-es hatálybalépése óta érdemben nem kapott új jogosultságokat. Mégis, ha az EP tényleges politikai befolyását nézzük, a 2010-es évek gyökeres fordulatot hoztak e téren.
Ebben a kontextusban értelmezendő Judith Sargentini 2018-as, vitatott érvényességű jelentése. A Sargentini-jelentés hordereje mégis sokkal nagyobb, mint a Tavares-jelentésé. Ennek nyomán indult meg a „hetes cikkely” szerinti eljárás hazánkkal szemben, ami súlyos következményekkel járhat. Akár az állam cselekvőképessége is kiüresedhet az EU-ban, ha megállapítják, hogy a jogállami működés veszélyeztetve van. Azóta sem született ilyen határozat az Európai Tanácsban Magyarországgal szemben, azonban az EP vonatkozó határozatai időről időre arra utalnak, hogy ezt a politikusok kész tényként kezelik.
A Mandiner teljes cikke itt olvasható.
Szerző: Dobozi Gergely
Kép: Edvard Munch: Az úttörő (1912) Wikipédia
