Amikor a politikusok Putyint hibáztatják, saját kudarcaikról terelik el a figyelmet

A zöldpolitika megnyomorította Európát és ugyanezt teszi majd Amerikával is – írja Emmet Penney a Spectator World oldalán.

Az ukrajnai háború és az általa kiváltott szankciók kezdete óta az energiaárak az egekbe szöktek. Joe Biden elnök az idei magas energiaárakat „Putyin árdrágításának” nevezte. Liz Truss brit miniszterelnök azt mondta, hogy a háztartások a magas energiaszámlákkal méltányos árat fizetnek az Ukrajnával való szolidaritásért. Margrethe Vestager, az Európai Bizottság alelnöke pedig arra biztatta az európaiakat, hogy az energiatakarékosság érdekében zuhanyozzanak gyorsan, hideg vízben. „Amikor elzárjátok a vizet, mondjátok: Ezt kapd ki, Putyin!” – buzdított.

De vajon tényleg Putyin verte fel az energia árát? Végül is, nem ő szankcionálta önmagát.

A Nyugat az, aki úgy döntött, hogy elzárkózik az orosz fosszilis tüzelőanyagoktól, amelyekre eddig támaszkodott.

Ráadásul a szankciók kudarcot vallottak – az oroszok profitja 25 százalékkal ugrott meg a szankciók bevezetése és augusztus vége között.

Mi tehát a jelenlegi energiaválság eredete? Mikor kezdődött valójában? Játsszunk egy játékot! Találd ki, melyik évből származnak ezek a szalagcímek:

„Az ammónia termelésének visszafogása Antwerpenben és Ludwigshafenben”.

„A magas földgázárak a brit műtrágyagyárak leállításához vezettek.”

„Dízelhiány az emelkedő árak közepette: Truck Stops Resort to Rationing.”

Ha 2022-re tippeltél, tévedtél. Ezek mind 2021 szeptemberéből származnak.

Az igazság az, hogy az energiaválság már tavaly év végén kezdett kiütközni. A Covid-korszak utáni kereslet-visszaesés, az európai szárazság és a kontinens fosszilis tüzelőanyag-tárolóinak kimerülése együttesen komoly nyomást gyakorolt a világ ipari rendszereire. Ha ehhez hozzávesszük a megbízhatatlan megújuló energiaforrásokba való, régóta tartó túlzott beruházást, a fukusimai katasztrófa nyomán világszerte leállított atomerőműveket, valamint az olaj- és gázipari beruházások 2014 és 2021 közötti, több mint 50 százalékos globális visszaesését – 700 milliárd dollárról 300 milliárd dollárra –, akkor minden adott a globális energiaválsághoz. A Donbaszból Kijevbe futó orosz harckocsik persze csak tovább rontottak a helyzeten.

Amikor a politikusok Putyint hibáztatják, saját kudarcaikról terelik el a figyelmet.

Az EU-ban az alumíniumkohóknak, műtrágyagyáraknak, üveggyáraknak és számos más gyártónak be kellett zárnia a működését. Németország, a kontinens legnagyobb gazdasága, a magas energiaárak miatt elveszíteni készül gyártóbázisának túlnyomó részét. Ipari és szakszervezeti vezetők már hónapok óta kongatják a vészharangot, arra figyelmeztetve, hogy elegendő energia nélkül a német feldolgozóipar összeomolhat. És még az sem egyértelmű, hogy Németország vártnál jobb tárolási számai elegendőek ahhoz, hogy az Oroszországból érkező gáz nélkül átvészeljék a telet.

Eközben az Egyesült Királyságban március és augusztus között hárommillióról közel 11 millióra nőtt a közüzemi tartozások száma. A brit lakosság tizenegy százaléka – közel 6 millió ember – már az élelmiszerről is lemond a rezsiszámlák kifizetése miatt.

Mégis, ki szeretné, ha mindezért ő lenne a felelős? Sokkal egyszerűbb a gonosz orosz fickót hibáztatni.

És az se tévesszen meg senkit, hogy az USA immunis a válság ellen. Persze, hihetetlen hazai erőforrásaink vannak, de az európai irányba haladnak ők is. Az elmúlt néhány évben Amerika idő előtt leállította az atomerőműveket, köztük a michigani Palisades-t és a New York-i Indian Pointot. A fosszilis tüzelőanyag-ipar nem akarja kockáztatni a bővítésre szánt tőkét, amikor a demokraták továbbra is tönkretételüket szorgalmazzák. Truman óta nem volt elnök, aki ilyen kevés szövetségi földet adott bérbe az olaj- és gáziparnak. A helyzetet tovább rontja, hogy a hálózathoz hozzáadott új kapacitások nagy része az időszakos és megbízhatatlan szél- és napenergiából származik.

S hogy mi az eredmény?

Az USA energia- és villamosenergia-ágazata vérszegény, törékeny és drága.

A nyáron a Nemzeti Energiatámogatási Igazgatók Szövetsége arról számolt be, hogy az Egyesült Államokban mintegy 20 millió háztartás – minden hatodik otthon – késik a közüzemi számlák megfizetésével. Az ország egyes részein a tavalyi év óta 233 százalékkal emelkedtek az áramárak. Az Észak-amerikai Villamosenergia-megbízhatósági Társaság arra figyelmeztetett, hogy az ország igencsak nagy hányada egyre inkább ki van téve az áramkimaradások veszélyének.

Augusztusban egy hőhullám egy héten keresztül új keresleti korlátok közé szorította a texasi hálózatot. A következő hónapban a kaliforniai hálózatüzemeltetőnek könyörögnie kellett a lakosságnak a kevesebb áramfogyasztásért, hogy elkerüljék a gördülő áramkimaradásokat. És ne feledkezzünk meg New Englandről sem: a régiónak nincs olyan csővezeték-infrastruktúrája, amely lehetővé tenné a földgáz importját. A Jones-törvény, amely megakadályozza, hogy külföldi tulajdonú hajók árut szállítsanak az amerikai kikötők között, szintén akadályozza a régiót. A New Englandi cseppfolyósított földgáz-, azaz LNG-importterminálok nem tudnak fogadni a Mexikói-öböl LNG-exporttermináljaiból, mert bár az Egyesült Államok termeli a legtöbb LNG-t a világon, nem gyárt LNG-tankereket. Így a Nem Englandieknek Európával és Ázsiával kell majd versenyezniük a drága LNG-ért, hogy ezen a télen világítsák és fűtsék otthonaikat. És ez fájdalmas lesz – a földgáz a New Englandi hálózat erőforrás-összetételének 53 százalékát teszi ki.

De Amerikának nem kell Európa nyomdokaiba lépnie. Ahelyett, hogy rálicitálna az „energetikai átmenetre”, inkább

érzékennyé kellene válnia a külső események kijózanító igazságaival szemben, és elköteleznie magát az energetikai realizmus mellett.

Végül is az energia nélkülözhetetlen a gazdaság fenntartásához.

Kiemelt kép: Shutterstock