Miközben ezeket a sorokat írom Ukrajna és Oroszország háborúja zajlik. És eközben néhányan emlegetik az 1956-os párhuzamokat a jelenlegi események kapcsán. Teszik ezt elsősorban politikai céllal, esetleg attól a meggyőződésüktől hajtva, hogy Magyarország tegyen még sokkal többet az ukrán kérdésben. Ennek a problémának a felgöngyölítése messzire vezetne, és erősen kétséges, hogy az analógiák, különösen a rossz analógiák gyártása közelebb vinne minket az objektivitáshoz.

Nyilván teljesen más a politika és a tudomány, de talán 2022. október 23-án érdemes röviden elemezni a nemzetközi összefüggéseket és azt is, hogy pontosan mit is akartak 1956. október 23-án a magyar fiatalok egy olyan demonstráción, amely szándéka szerint egyáltalán nem kívánt véres elégtételt venni az 1945 utáni eseményekért. Sőt még azt sem állíthatjuk, hogy a nyugati világhoz szerettek volna csatlakozni aznap a Debrecenben és Budapesten felvonuló fiatalok. Már a forradalom előtt Szegeden megalakuló, és a Magyar Dolgozók Pártjától független diákszervezet, a MEFESZ sem azért jött létre, hogy az angolszász világ érdekeit szolgálja.

A Budapesti Műszaki Egyetem diákjai 1956. október 22-én a szegedi gondolattól vezérelve alakították meg saját MEFESZ-szervezetüket és fogadták el azt a 16 pontot, amely egyetlen szót sem szólt arról, hogy mi a magyar fiatalság terve Magyarország esetleges nyugati orientációjáról, ugyanis nem akartak ilyen orientációt.

Egyszerűen „csak” egyenjogúság alapján szerettek volna politizálni, vagy inkább barátkozni Moszkvával és valamennyi nemzettel. Függetlenséget szerettek volna, miközben nem akartak visszatérni a Horthy-korszak politikájához. Valójában sokkal inkább egy harmadik utas Magyarország képe bontakozott ki a követeléseikből. Az eszükbe sem jutott, hogy visszaadják a vagyont az előző korszak képviselőinek vagy akár az egyháznak. Egyszerűen saját országot akartak, amely önállóan intézi a saját dolgait.

Ráadásul kompromisszumot is kínáltak a kommunista vezetésnek, a fiatalok pontosan tudták, hogy a maximum, ameddig elmehetnek anélkül, hogy bármilyen fasiszta vád érje őket az, ha Nagy Imre mellett, az ő érdekében is szót emelnek, és vele képzelik el a kibontakozást. Kezdetben a lengyel változásokat tartották irányadónak. Józanok és meglehetősen határozottak voltak.

Jelenlegi tudásunk szerint elmondhatjuk, hogy 1956 előtt az Amerikai Egyesült Államok hírszerző szervei egyáltalán nem vártak Magyarországon semmilyen megmozdulást. Az országot a szovjet érdekszféra olyan részének tekintették, amelynek lakói lényegében már behódoltak Moszkvának, és kénytelen-kelletlen elfogadták helyzetük megváltoztathatatlanságát.

Sem az angol, sem a francia politika nem számított arra, hogy Magyarország boríthatja a kommunista dominót. Ezen államok politikai vezetői csupán a végletekig kihasználták a helyzetet.

  1. október 22-én Sèvresben ült le egymással tárgyalni az izraeli, a francia és a brit delegáció, és egyeztették az egyiptomi invázió tervét. Tették ezt Nasszer egyiptomi elnök politikájára válaszként. Nem fogadták el, hogy az egyiptomi elnök egy önmagát függetlennek tartó ország vezetőjeként államosította a Szuezi-csatornát, majd szembefordult a nyugati hatalmakkal. Mindez sértette kereskedelmi érdekeiket, és megkérdőjelezte mind a brit, mind a francia nagyhatalmi elképzeléseket.

A sèvresi tárgyalásokon eltervezett katonai beavatkozást minél hamarabb el akarták kezdeni. A lengyel politikai válság miatt úgy érezték, hogy a Szovjetunió képtelen lesz érdemben beavatkozni Nasszer mellett. Már eldöntötték az ügyet, amikor megtudták, hogy időközben Magyarországon is kitört a felkelés a kommunista diktatúra ellen.

Az amerikai külügyminisztériumnak egyáltalán nem tetszett az, hogy a magyar fiatalok többsége az osztrák semlegesség elérését tűzte ki célul. Pedig a zömmel huszonöt év alatti munkásfiatalok ezért vették fel a harcot azzal a kommunista államvédelemmel, amely Debrecenben már 1956. október 23-án – még a fővárosi összecsapások előtt – sortüzet vezényelt a fegyvertelen fiatalokra, majd Budapesten az időközben beavatkozó szovjet csapatokkal is ezért került sor fegyveres összetűzésekre.

Menjenek haza a ruszkik, ez volt az általános vélemény, de azt nem kiabálták, hogy jöjjön az amerikai hadsereg vagy a NATO. Persze azért reménykedtek, különösen 1956. november 4-e után, hogy az ENSZ-csapatok csak megérkeznek és megakadályozzák a szovjet hadsereg pusztításait, és esetleg Magyarország esélyt kaphat a függetlenségre.

Az Egyesült Államoknak nem kellett a független Magyarország, sokkal inkább egy érdekszférájához tartozó Budapestben gondolkodtak.

Inkább vártak, és közben végignézték a megtorlásokat és Kádár János felemelkedését. Közben sajnálkoztak a történtek miatt, és amíg érdekükben állt, elítélték az új, de sok szempontból régi módszerekkel operáló kommunista Magyarországot. Lényegében néhány esztendőre befagytak Budapest és a nyugati világ diplomáciai kapcsolatai. Senki sem vállalta fel a harmadik világháború kockázatát egy európai mértékben is csekély lakosságszámmal rendelkező országért. A magyar fiatalok közül sokan eltávoztak az országból, őket kétségtelenül segítették a nyugati beilleszkedésben. Talentumuk, tettrekészségük komoly tőkét jelentett ott és örök hiányt eredményezett itt.

Forrás és teljes cikk: Magyar Hírlap/Rácz János

Kiemelt kép: Wikipédia