A hazai újságolvasó az Európai Parlamentnek többnyire az ostobaságairól hall és ez azért van így, mert legtöbbször valóban irracionális döntéseket hoznak, de talán valamiféle önhipnózisban meggyőzik magukat, hogy amit csinálnak, az Európa javát szolgálja. Az önámítás annál könnyebb számukra, minél kevesebb tényleges ismeretük van az adott témakörben. A jogi képtelenségeket megszoktuk már, ezen nem is lepődünk meg, a klímavédelmi képtelenségekről azonban ritkábban hallunk, ám mivel e téma többé-kevésbé pártsemleges, itt lehet leginkább – pártelfogultság nélkül – bemutatni a parlamenti ostobaságokat.

A parlamenti tagok ostobaságán azt értem, hogy olyan határozatokat hoznak, illetve olyan célokat tűznek ki, amelyekről már a legelején egyértelműen bizonyítani lehet, hogy megvalósíthatatlanok. Egy kicsit bizonytalan vagyok azonban abban, hogy a jelenségre az ostobaság-e a jó szó, valóban ostobaságról van szó (nem tudja, miben dönt), vagy pedig e jelenségre más kifejezést kellene használni, például nemtörődömséget (nem érdekli a dolog kimenetele), igazodási kényszert (frakciófegyelem), vakhitet (a tények ellenére hiszi, hogy jót cselekszik), vagy korrupciót (haszna van a döntésből). Lehet, hogy a felsorolt jelzők mindegyike többé-kevesebbé jelen van az olyan döntéseknél, amelyeknél kis utánajárással egyértelműen bizonyítani lehet, hogy az ostobaság, megvalósíthatatlan és kárt okoz Európának.

Ez az ostobaság különösen megfigyelhető az Unió klíma- és energiapolitikájában. Az Európai Unióban az elmúlt évtizedekben a környezetvédelmet klímavédelemre szűkítették le és még azt is a szén-dioxid-kibocsátás zéróra csökkentésének céljára korlátozták. A kitűzött célok szerint az Európai Unióban a nettó szén-dioxid-kibocsátást 2050-re zéróra kell csökkenteni, mégpedig azért, hogy a Föld átlaghőmérsékletének emelkedését megakadályozzák. Bizonyos elmélet szerint ugyanis a Föld átlaghőmérsékletének elmúlt században tapasztalt 1,5 Celsius fokos felmelegedését az emberi tevékenység által okozott üvegház-hatású szén-dioxid kibocsátása okozza, méghozzá egy lineáris, determinisztikus, vagyis egyértelműen meghatározott összefüggés szerint. Ezt az összefüggést egy nemzetközi szervezet, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, rövidített angol nevén IPCC dolgozta ki, egy száz évvel ezelőtt élt svéd tudós, Svante Arrhenius nyomán, aki felfedezte a légköri szén-dioxid üvegház-hatását.

Az IPCC által kidolgozott elmélet szerint a Föld felmelegedését kizárólag az ember szén-dioxid-kibocsátása okozza, és ha ezt záros határidőn (2050) belül nem csökkentik zéróra, a Föld hőmérséklete 5-6 Celsius fokkal növekszik, ami hatalmas természeti károkat fog okozni. A sarki jégpáncélok megolvadnak, a tengerek szintje 100 métert emelkedik és elönti a part menti földsávokat százmilliók életterét szüntetve meg ezzel, e mellett a viharok gyakorisága és erőssége növekszik és általában minden, ami az időjárással kapcsolatba hozható sokkal rosszabbra változik.

Ez az összefüggésrendszer ugyan nem bizonyítható, de nagyon sokan mégis elhiszik például számos ország kormánya, közöttük a magyar is, és ennek megfelelően alakítja ki energiapolitikáját, amelynek meghatározó része a szél- és naperőművek kapacitásainak erőltetett és erősen támogatott növelése. A hit nagy dolog, egy régi bölcsesség szerint a jövőt nem ismerő ember hétköznapi döntéseinek alapja, épp ezért én nem is vitatkoznék az igazhívőkkel, hiába is tenném. Ám a magam részéről azt tartom, hogy a klíma változására számos tényező hat, hiszen a földtörténetből elég megbízható bizonyítékok alapján tudjuk, hogy a Föld volt hidegebb és melegebb is, mint most. Hőmérséklete a kezdeti lehűlés után nagyjából 8 és 24 Celsius fok között változott (jelenleg éppen 14,2 fok) és ezekben a változásokban az embernek semmilyen szerepe nem volt, hiszen csak legutóbbi 200 ezer évben jelent meg a Földön.

Ezzel a hit kérdését le is zárnám és áttérnék a számításokkal bizonyítható realitásokra. Tegyük fel így a kérdést: meg lehet-e valósítani az emberi szén-dioxid-kibocsátás zéróra csökkentését 2050-ig, amit az IPCC erősen ajánl és világ vezetőinek túlnyomó többsége 2015-ben, Párizsban, célként el is fogadott és ha igen, akkor hogyan?

Nos, felhasználva a valamikori villamosmérnöki tudásomat, ennek én magam is utána számoltam és az jött ki, hogy a kitűzött cél nem megvalósítható, különösen úgy nem, ahogy ezt az Európai Parlament képviselőinek túlnyomó többsége akarja, vagyis szél- és naperőművekkel. Ha azonban a célkitűzés megvalósíthatatlansága bizonyítható, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy hogyan minősítsük azokat az európai parlamenti képviselőket, vagy bizottsági vezetőket, akiket ezek a számítások nem érdekelnek, és rövid idő alatt úgy emelik a 2030-ra eredetileg kitűzött 40 százalékos szén-dioxid-kibocsátáscsökkentési célt (1990-hez képest) 55, majd 60 százalékra, hogy még csak meg sem fordul a fejükben, hogy ez megvalósítható-e, vagy sem. Valóban jó a kifejezés, hogy ostobák? Vagy esetleg ez az egész, amiről döntenek, és ami alapvetően befolyásolja az Európai Unió országainak gazdaságát, egyáltalán nem érdekli őket? Vagy hipnotizálta őket az IPCC eddig kibocsátott 27 ezer oldalt kitevő tanulmánykötege, amely a Föld melegedése és a szén-dioxid-kibocsátás közötti fentebb vázolt összefüggést sugallja?

Ami ezt az IPCC tanulmányköteget illeti, én a 27 ezer oldalból 16 ezer oldalt letöltöttem, sok ezer oldalt el is olvastam, és végigböngésztem az egészet, hogy van-e bennük valahol a megvalósíthatóságra vonatkozó számítás. Egy sort sem találtam, ami ezzel a kérdéssel foglalkozott volna, de talán ez természetes is, hiszen, ha ilyen számítást végeznek, ők maguk bizonyítják, hogy a kitűzött célok megvalósíthatatlanok.

E cikk címében azért utalok pislákoló értelemre, mert az Európai Parlament két frakciója, a Reformisták és Konzervatívok Európája (angol rövidítése alapján: ECR) és a Renew Europe (Európa Megújítása) nemrég kidolgoztatott egy a célok megvalósíthatóságával kapcsolatos tanulmányt. A Robert Roos, holland képviselő által kezdeményezett, 500 oldalas, számos szerző munkáját felhasználó dokumentum (Road to EU Climate Neutrality by 2050), amelyet nem kisebb személy hitelesített, mint William Nordhaus Nobel díjas közgazdász professzor, három dolog bizonyítására koncentrál. Ezek közül az első az, hogy hiába az unió önfeláldozó igyekezete, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, globálisan a kibocsátás mindössze tíz százalékát képviseli, és ha a kibocsátást nagy erőfeszítések, az unió polgárainak jelentős életszínvonal-csökkenése árán nullára is tudná csökkenteni, ez alig befolyásolná a világ szén-dioxid-kibocsátásának növekedését, hiszen mások ezt a politikát nem kívánják, de nem is tudnák követni. A másik, amit a tanulmány bizonyít, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését szél- és naperőművekkel nem lehet megoldani részben azok területigénye, részben költségei miatt. Végül a tanulmány arra a következtetésre jut, hogy az emisszió csökkentésének egyetlen járható útja az atomerőművek építése.

Ez a következtetés nem meglepő, ezt minden energetikával foglalkozó szakember tudja, a jelentősége mégis abban van, hogy parlamenti frakciók támogatják, közöttük a leghangosabb, a liberális Renew Europe frakció, amelynek vezetője az a Guy Verhofstadt, aki a hazánk ellen intézett ismételt támadásai miatt nálunk is elég közismert. Ebben az esetben azonban az atomenergia ellenzőivel folytatott vitákban, amelyek még most is folynak, a tanulmány felhasználható az atomenergia hasznosításának védelmére.

Van egy mondás, hogy a politikusok csak akkor tesznek valami jót, ha az összes többi lehetőséget kimerítették. Úgy tűnik, az európai vezetők kezdenek eljutni erre a határra, tehát már pislákol az értelem, de azért még korai lenne lebecsülni az ostobaságra való képességüket.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Forrás: Magyar Hírlap

Fotó: MTI/Komka Péter