Lőrincz P. Gabriella 1982-ben született Beregszászon. Költő, író. Első kötete 2009-ben jelent meg Karcok címmel az ungvári Intermix Kiadónál. Azóta rendszeresen publikál hazai és határon túli folyóiratokban. 2020-ban Térey János-ösztöndíjban, 2022-ben Bella István-díjban részesült. Legutóbbi kötete Könnytelen madonnák címmel 2021-ben jelent meg. A nógrádi Szandán él családjával. 

– Kárpátaljáról származol, Beregszászon születtél. Milyen volt az a környezet gyerekkorodban, a nyolcvanas években?

Nagyon jó emlékeim vannak róla. Nem voltak koldusok, nem lakott senki az utcán. A Szovjetunióban egyfajta rendre köteleztek mindenkit. Mindenkinek volt munkahelye és fizetése, még ha szerény is. A gyerekkorom egészében nagyon pozitív emlék, addig, amíg fel nem bomlott a Szovjetunió. A tanulás ingyenes volt, a felsőoktatás is. Amikor elkezdtem az iskolát, oktobristák voltunk, ami a kisdobos megfelelője. Pionír, vagyis úttörő már nem voltam, addigra megváltozott a rendszer. Az egész egy nagy gépezet volt. De nem volt fájdalmas, legalábbis ahogy én emlékszem rá. Ami azután következett, az volt a nagyon csúnya.

– A kisebbségi létet hogyan éltétek meg a Szovjetunió utolsó éveiben?

Én nem tudtam, hogy nem Magyarországon élek. Az ukránokról nem is hallottunk akkor még. A mi utcánkban csak magyarok éltek. Jártak a magyar újságok, magyar tévét néztünk. Soha nem voltam bántva, semmiféle hátrányom nem volt abból, hogy magyar vagyok. Az orosz nyelvet nagyon jól tanították. 1991. augusztus 24-én lett független Ukrajna. 1994-től kezdődött az, hogy nincs fizetés, elértéktelenedett a pénz. Behoztak egy olyan fedezet nélküli pénzt, amit vízfestékkel nyomtak. Ha víz került rá, elfolyt a felirata. Jött a munkanélküliség, a gyárak megszűntek.

Akkoriban kezdődött a nagy bizniszelés, az olcsó cigivel, mindennel. Az állattartás is megszűnt a város külterületein és lassan a falvakban is, mert nem tudtak terményt venni. Élhető helyzet a 2010-es évek elejére állt össze valahogy.

– Az ukrán időkben mennyiben változott a magyar kisebbség helyzete?

Az elején még semmi különösebb változás nem volt. Ami már érezhető volt, az 2014-től kezdődött. Kárpátalja nagyon vegyes összetételű. Zsidók, ukránok, lengyelek, szlovákok, románok, cigányok. Létrejöttek az egyházi szervezetek, politikai, civil szervezetek nagyon sok minden elindult a rendszerváltás után. Magyar könyvek jelentek meg. Amikor 2014-ben elkezdődött a háború, onnantól kezdve szinte hetek alatt változott meg minden. A magyarok nyelve is meg lett támadva, nem csak az oroszoké, és minden kisebbségi nyelv.

– Mindez hogyan változtatott a légkörön?

Drasztikusan. Gyújtogattak az utcán például. Egy nyolclakásos házban laktam. Az alattam élő szomszédék tízéves gyereke leköpött és azt mondta: „szuka magyar”. Holott addig jóban voltunk. A zászlókat, feliratokat le kellett venni, a magyar ünnepekre rászervezték a sajátjaikat. A Petőfi-szobrot többször megrongálták, a Vereckei-hágón lévő emlékművet is felgyújtották, lefestették. Nyilván ez nem mindenkit zavart, nem is tudott róla mindenki. Ezek a saját élményeim, saját érzéseim.

– Ezt hogyan élted meg?

Egy magyarországi magyar számára mindez távoli, ismeretlen élmény.  Vegyes családban nevelkedtem, székelyek, ruszinok, magyarok között, mégis nagyon erős magyar nemzettudatban. A legdrágább, legszebb nyelv a magyar, ez volt a meghatározó. Engem azok az idők, amikortól bántották a nemzetemet, a szélsőségek felé vittek. Ahogyan bántak a sajátjaimmal, úgy akartam velük bánni.

A Mandiner teljes cikke itt olvasható.

Szerző: Győrffy Ákos

Kép: Ficsor Márton