A Nyugat már 2015-ben háborúra készült Oroszország ellen. Esze ágában sem volt Ukrajnát rábírni a szakadár orosz ajkú régiójával vívott harc beszüntetésre. Időt akart nyerni, amely alatt Ukrajnát felkészítheti a háborúra. A tárgyalások látványos szorgalmazásával pedig, elterelő manőverként, csapdát állított Moszkvának.

2014-ben az Egyesült Államok, „alig” ötmilliárd dollárért puccsot szervezett Kijevben, és elűzték a törvényesen megválasztott ukrán elnököt, Viktor Janukovicsot. Csak azért, mert megtagadta az Európai Unióval való társulási szerződés aláírását, és elkezdett Moszkva felé „tolódni”. Utódja, Petro Porosenko pedig visszafordította a kormánykereket, mert még az ukrán alkotmányba is beleírta volna, hogy hazája NATO- és EU-tag lesz.

A 2014-es, az ukrán elnököt megbuktató puccs után a Nyugat csapdát állított Moszkvának, amelyet az csak késve vett észre. Erős nyugati sürgetésre az év vége felé a felek tárgyalóasztalhoz ültek a fehérorosz fővárosban, és végül Minszkben 2015 februárjában aláírták az addigra már többszörösen módosított megállapodást. Ebben az azonnali tűzszünet mellett – többek között – olyan kitételeket találunk, hogy szét kell választani az ukrán hadsereget és a szakadár fegyvereseket egy 30 kilométeres ütközőzónával, a nehézfegyverzetet ki kell vonni, a túszokat, hadifoglyokat el kell engedni és a külföldi fegyvereseknek távozniuk kell.

Az egyezség azonban már eleve halálra volt ítélve, mert benne foglaltatott:

Kijevnek el kell fogadnia a párbeszédet Donyeck és Luhanszk (Donbasz) térségének jövőbeli státuszáról, és alkotmányreformot kell végrehajtania a közigazgatás decentralizációja érdekében, vagyis Donbasznak valamifajta különállást kell teremteni.

Az idő azonban meghaladta e két utóbbi kitétel teljesítésének megvalósítását. Kijevben addigra a nacionalisták, a szélsőjobb, a neofasiszták uralták a politikai színteret. Viszont papíron az egyezség létezett, az egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy bár a fegyveres harcok mindennapossá váltak, a konfliktus nem eszkalálódott.

A minszki megállapodást követően eltelt hét év, és egy napon a Kremlben arra ébredtek, hogy Oroszország nyugati határai mentén egy NATO-kompatibilis agresszív hadsereg sorakozott fel, annak ellenére, hogy Ukrajna nem tagja a nyugati védelmi rendszernek. Az időt kihasználva ugyanis a Nyugat komolyan felszerelte az ukrán hadsereget. Zelenszkij még a háború kirobbanása előtt magabiztosan ki is jelentette: „A minszki megállapodások nem léteznek!”

De hát mi történt tulajdonképpen? „A Nyugatnak esze ágában sem volt Kijevet rábírni a minszki megállapodás teljesítésére. Ehelyett a cél az volt, hogy időt nyerjenek, és azt Ukrajna katonai megerősítésére használják ki” – ezt nem más, mint Angela Merkel volt német kancellár jelentette ki a Die Zeit német lapnak adott minapi interjúban. Vagyis már 2015-ben a Nyugat eldöntötte, hogy Oroszország meggyengítése érdekében valamifajta fegyveres konfliktust robbant ki. Tehát a Nyugat nem a felek összebékítésére használta fel a minszki megállapodásokat, hanem arra, hogy az Oroszország elleni háborúra felkészítse Ukrajnát.

Moszkva azonban, bízva az akkor még jó német gazdasági kapcsolatokban csak késve reagált a kitett csapdára. Már majdnem belelépett, amikor az utolsó pillanatban észrevette a veszélyt.

Merkel szerint a minszki megállapodások egy tekintetben sikeresek voltak, mert „Ukrajna kihasználta az időt, hogy erősebbé váljon, ahogy az ma látható. Az akkori idők Ukrajnája nem a mai Ukrajna. Akkor Putyin könnyen győzhetett volna. És nagyon kétlem, hogy a NATO-országok akkor ugyanannyit tehettek volna, mint amennyit ma tesznek Kijev megsegítése érdekében” – érvelt Merkel.

Moszkva számára a képlet világos: a Nyugatban nem lehet megbízni, így kész tények elé kell állítani. Nem volt mit tenni.

Na, most akkor ki robbantotta ki ezt a háborút?

Forrás és teljes cikk: Magyar Hírlap

Kiemelt kép: SERGEY GUNEEV/
SPUTNIK