A Katolikus Karitász többször vitt segélyszállítmányokat Ukrajna belső, háború sújtotta területeire is. Az adományok célba juttatásában Marosi Antal rádiós, újságíró is fontos szerepet vállal. A haditudósító személyes tapasztalatairól az Új ember nyomtatott száma közölt interjút, melyet a Magyar Kurír publikált. A vasarnap.hu szemlézte.

Marosi Antal nyomozóból lett rádiós és haditudósító. Megjárta Koszovót és most az ukrán frontot is. Szerinte kétféle újságíró létezik. Az egyik bent ül a szállodai szobában, délután lemegy a hallba, megiszik egy-két whiskyt, közben felszedi az információt, és aztán azt a saját teljesítményeként elsüti.

A másik elmegy addig, amilyen közel józan ésszel még el lehet menni. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam. Az ember ilyenkor óvatoskodhat, de van, amikor ennek nincs sok értelme, ha bombáznak, akkor minket is érhet találat.

„Azt látom, hogy az ukránok mások helyett halnak meg, – mondja.  Ez nem az ő háborújuk, sokkal inkább az amerikaiaké. Az ukránok is tudnak erről, de nem képesek tenni ellene. Jártam kórházakban is, sok orvost nyomaszt a tehetetlenség, mert nincs elegendő felszerelésük a sebesültek ellátásához. Az ukrán emberek másként viszonyulnak a szélsőséges élethelyzetekhez, hiszen náluk ezt megelőzően sem volt olyan kényelmes az élet. A háború mérhetetlenül sok szenvedést okoz, de annak az ötvenéves férfinak – aki május óta sztrók következményeitől szenved és nem jut el a teltházas kórházba, és a szomszédok etetik – nem a háború okozza a legtöbb szenvedést.

Az biztos, hogy az ukrán embereknek egészen más fogalmaik vannak a nehézségekről és a problémákról, mint nekünk.

Megpróbálunk olyan messze elmenni Ukrajnában, amennyire csak lehet. Vannak olyan részei, ahol szinte semmi sincs. A zöldre festett üzletek polcai teljesen üresek. Igyekszünk eljutni oda, ahol Kárpátalján élő fiatalokat soroztak be. Legutóbb Zaporizzsjában Munkácsról származó srácokkal találkoztunk, Harkov alatt pedig csapi fiatalokkal.

Ami engem illet megtart a hit, az annak a tudata, hogy egészen biztosan a Jóisten hordoz a kezében. Szent Rita a védőszentem. Irakban történt, hogy a társam mindenáron tovább akart menni, én azonban még maradni akartam. Egy kis idő múlva mégis elhagytuk az épületet, ami nem sokkal később felrobbant mögöttünk. Legutóbb, amikor Harkov mellett mentünk el egy busszal, nem sokkal mellettünk csapódott be egy bomba. Zaporizzsjából vonattal jöttem haza, később hallottam, hogy éppen ezt a vasútvonalat bombázták. Ez egy kiélezett helyzet, aminek a túléléséhez szükség van arra is, hogy hallgassunk a megérzéseinkre. Zaporizzsjából autóval is hazajöhettem volna, de úgy éreztem, az nem jó döntés. Máskor egy taxiba nem szálltam be, később a sofőr közölte, hogy baleset érte az autót.

A televíziós híradásokat illetően annyit láthat a néző ebből a háborúból, amennyit meg akarnak mutatni neki. Az pedig nem feltétlenül a háború, legfeljebb csak egy része. Általánosan viszont valójában nem látunk semmit, mutatnak három tankot, ami balról jobbra befordul. Jó esetben egy pillanatot talán, de egy sor felvételről később kiderült, hogy nem is akkor készült. Ezért nem vagyok tévés, hanem rádiós. A rádióban láttatni kell mindazt, ami történik. Az sem mindegy, hogy a magyar emberek mire fogékonyak. Sajnos az emberek döntő többségét túl nagy mélységben nem érdeklik a történések.

Sokszor magam is elcsodálkozom, hogy a hírek szerint ott, ahol épp állok, mi a helyzet. És tapasztalom, hogy nem az, amiről tudósítanak.

Forrás és teljes cikk: vasarnap.hu

Kiemelt kép: Magyar Kurír