Mindig szerettem a történelmet, ezért érdeklődéssel, bár a cím alapján enyhe fenntartással olvastam Kránitz László Viktor „Nem mi voltunk a kereszténység utolsó bástyája, hanem a Habsburg Birodalom” című, Indexen megjelent véleménycikkét. Aztán egyik megdöbbenésből estem a másikba.

Az, hogy a dolgozatban tárgyi tévedések lelhetőek fel, s hibás, kétségbe vonható vagy alátámaszthatatlan következtetések olvashatóak azután lett érthető, hogy a szerzőről kiderült, nem hivatásos történész. Mivel én sem vagyok az, így nem történészként, hanem magánemberként próbálok több megkérdőjelezhető, néhol számomra bántó állítására reagálni.

Először is, bár Szapolyai János nem tartozik sem a magyar történelem pozitív hősei, sem a szimpatikus szereplők közé, az ő nyakába varrni az egész Mohács utáni összeomlást, s még a trianoni tragédiát is, több mint túlzás.

A köztudatban mindmáig nem alakult ki történészi egyetértés Szapolyai János király politikájával kapcsolatban. Elterjedt nézet, hogy oszmán vazallus volt, bár Szapolyai 1529 után a töröknek nem fizetett adót. Ugyanakkor riválisa, Ferdinánd király 1533-ban elismerte Szulejmánt a magyarországi ügyek döntőbírájának, sőt Szulejmán Ferdinándot jelképesen a fiává fogadta, és Magyarország nyugati részét hűbér gyanánt hagyta kezében. A Ferdinánd-párti kortársak és a jóval későbbi, Habsburg-párti történészek olyasmivel vádolták Szapolyait (adófizetés, magyarországi ügyekben jóváhagyás kérése a Portától, a „török császár” diplomáciai fölényének elismerése, aki a Habsburg uralkodót megalázóan „bécsi királynak” címezte), amit a zsitvatoroki békéig (1606) a bécsi politika is megtett.

Szerző azt állítja, hogy

„a mohácsi csata valóban egyfajta vízválasztóként szerepel a magyar történelemben. Utólag visszatekintve ennek oka nem is a csata ténye és a vereség maga, sőt még csak nem is a király sajnálatos halála, hanem egy becsvágyó magyar főúr, Szapolyai János erdélyi vajda csata utáni szereplése és fellépése.”

Valójában a mohácsi csata valós, azonnali országromlást eredményezett, lényegében a magyar állam azonnali bukását. A mohácsi csata értékeléséhez elég az alábbi hősi halottakat végigszámlálni: meghalt a király, 28 báró, 7 főpap, a megyei ispánok többsége.

Ezzel az államvezetés legfelső és középszintje gyakorlatilag megszűnt, hiszen a királyi tanácsot, vagyis ahogy ma mondanánk a kormányt, a bárók és főpapok alkották. Ez pedig azonnali államvezetési és közigazgatási válságot okozott.

A mondat, miszerint Szapolyai

„ha részt vesz a csatában, valószínűleg ugyanúgy vereséget szenved a magyar, de a király feltehetően életben marad” minden történészi alapot nélkülöz.

Nem tudhatjuk mi történt volna, ha… (Egyébiránt az sem tisztázott miért nem volt Szapolyai Mohács alatt).

Ha ott lett volna, miből gondoljuk, hogy nem hal meg a király? Szapolyai megállítja az áradó Csele patakot? Ha ott van, miért nem nyerhettünk volna?

Ugyanis a mohácsi csata lefolyásáról is komoly nézetkülönbségek vannak. Amiben egyetértenek a szakértők, az az, hogy abban a korban a török hadsereggel szemben egyetlen európai uralkodó sem lépett volna fel komoly eséllyel. Összeurópai összefogásnak semmilyen realitása nem volt, s egyáltalán nem biztos, hogy elég lett volna a török ellen. A balsorsot azonban – a szerző állításával szemben – nem magunknak köszönhetjük, hanem egy akkor legyőzhetetlen külső hatalomnak. Elfogadjuk Kulcsár Péter megállapítását:

„Az ország sorsa fölött idebentről befolyásolhatlan ellentétek döntöttek. Mindenekelőtt az ellenséges túlerő, a hazánkhoz képest bízvást elemi csapást jelentő oszmán agresszió. Ha valakire rászakad a lavina, nem érdemes firtatni egészséges volt-e vagy beteg, igyekezett-e feltartani a görgeteget vagy csak meglapult. Lényegében az is mindegy mivel foglalkozott az utolsó percekben. Ez az oka annak, hogy történetírásunk nem szívesen foglalkozik a Jagellók korával.” (Jagelló kor, Bp, 1981)

De mi nem lapultunk, hanem harcoltunk. S történelmünk legszebb lapjaira kívánkozó hősi történeteket kreáltunk, mert a túlerő ellen vívott szinte reménytelen harc az igazi hősiesség. Szondi György, Dobó István, Thury György, Jurisics Miklós, Balassi Bálint, a két Zrínyi Miklós mutat példát abból az elképesztő hazaszeretetből, bátorságból és hitből, amiről a mai kor embere jó esetben csak álmodozik.

Ők és a végvári vitézek tartóztatták föl a törököt. Ők voltak akkor a kereszténység védőbástyája.

Amely kifejezés egyébiránt a török megjelenéséig nyúlik vissza. A XIV. században alakult ki az általános vélekedés, hogy a törököket ki kell űzni Európából. A török határainknál már Nagy Lajos királyunk idején megjelent, s ő törökellenes harcai miatt elsőként nyerte el az „athleta Christ” nevet.

A pápa 1410-ben még Bizánc eleste előtt Magyarországot a „a keresztény hit védőpajzsának, és bevehetetlen védfalnak” nevezte.

A keletet megvédő országok közül Magyarországot látták a legalkalmasabb erősségnek. A nándorfehérvári diadal után után terjedt el az országról a kereszténység védőbástyája cím. II. Piusz pápa 1458-tól erős szorgalmazója a törökellenes harcoknak és dicsérője a magyaroknak. S ilyen védőbástyák voltak az „athleta Christi” Szkander bég, s persze a legnagyobb törökverő, Hunyadi János.

Tehát a védőbástya sokszereplős, összetett. Tagjai a lengyelek, Sobieski Jánossal az élen, aki felmentette 1683-ban Bécset. Habsburg csapatokkal együtt persze, mert akkor megvalósult végre a 150 éve várt összefogás, s megindult hazánk felszabadítása is.

S nem igaz azon állítás sem, hogy

„végül a Habsburgoknak 150 évébe, rengeteg pénzébe és véráldozatába került, hogy kiverje a törököt Magyarországról, amit Szapolyai hozott ránk”.

Egy évszázadon át, valljuk be, nem sokat tettek, bár nem is nagyon lett volna esélyük lévén a XVI. században még a török haderő nemcsak számbeli, de taktikai és fegyverzeti fölényben is volt. Ez változik meg a XVII. századra, s eredményezi a szentgotthárdi csatát, ez első nagy ütközetet 1400-as évek vége óta, ahol a török vereséget szenved. S még ekkor sem kezdődik meg hazánk felszabadítása, pedig annak idején ezért kötöttünk szövetséget a Habsburgokkal.

Mikor végül Magyarország felszabadul a török iga alól, az európai (vagyis lényegében az akkori világ) politika sok szerencsés fejleményének, együttállásának, s számos szereplő tudatosan vagy öntudatlanul hazánk javára történő ügyködésének volt köszönhető. (Ennek részleteinek megismeréséhez ajánlom Hahner Péter „Magyarország szerencséje” című lebilincselő munkáját.) Bár ebben a Habsburgok szerepe természetesen megkerülhetetlen.

S utána megkísérelték hazánkat ugyanolyan meghódított tartományként kezelni, ahogyan azt tették a csehekkel, majd később – nagyhatalmi hármas felosztás után – a lengyelekkel.

Nekünk azonban sikerült meggyőzni a dinasztiát, hogy az ország nem tűri el törvényeinek, hagyományainak, szabadságjogainak semmibevételét, és képes olyan ellenállás kifejtésére, amellyel súlyos gondot okozhat a Birodalomnak. Ezt a történelmi küldetést II. Rákóczi Ferenc hajtotta végre.

Történelmünk egyik legnagyszerűbb alakja, önzetlen, művelt, jóindulatú államférfi, kiváló szervező, ki soha nem nevezte katonáit kurucoknak, nehogy Thököly követőivel azonosítsák őket.

S a cikk végén kiderül a szerző fő problémája: „Áttételesen sajnos Szapolyaitól örököltük ezt a szomorú, 1526 után inkább vesztes magyar sorsot, ezt az egész világgal dacoló kurucos magyar mentalitást, amelynek fuvallata Orbán Magyarországán is érezhető.”

Ennek a mondatnak minden állítása megkérdőjelezhető, hamis színben tüntet fel történelmi tényeket, s a mai Magyarországra vonatkoztat oda nem illő összefüggést.

Hogy csak egy tényt említsünk: a Rákóczi szabadságharc a spanyol örökösödési háború idején zajlott, lényegében annak egyik mellékhadszíntere, így nem dacoltunk az egész világgal, hanem a valóságban több szövetségesünk volt, mint a Habsburgoknak. S ez igaz történelmünk számtalan más eseményére is.

Summa summarum: Szapolyai nyakába varrni minden azóta bekövetkezett szomorú eseményt nyilvánvaló képtelenség.

Nem a nemzeti oldalt terheli a felelősség a középkori magyar állam bukásáért, bár nyilván lehetett volna alkalomadtán szerencsésebben cselekedni. Mi valóban a kereszténység utolsó bástyájaként harcoltunk évszázadokon át, természetesen más népekkel egyetemben.

Számunkra a nemzeti függetlenség, szabadságunk, önrendelkezésünk védelme az az eszme, amely lehetővé tette, hogy miközben a Habsburg és Török Birodalom már nem létezik, mi még mindig itt vagyunk.

Ha pedig bízunk magunkban, és elhisszük, hogy győztes ország voltunk s lehetünk, akkor azok is leszünk.

Dr. Temesszentandrási György, orvos

Kiemelt kép: Pixabay