Mindent megteszünk azért, hogy Magyarkakucson (Románia, Bihar megye) még sokáig élő közösség dicsérje az Urat, mondja Barabás Imre magyarkakucsi főgondnok, aki szerint fontos, hogy életre vágyó legyen egy gyülekezet. Az erdely.ma portál interjúját rövidítve közöljük.


Sokat olvasni, a magyarkakucsi kisgyülekezet rendezvényeiről. A híradások arra utalnak, hogy ez a maroknyi közösség élni akar és kapaszkodik a gyökereibe.

Tengernyi más nyelvi közösségben élve a kisebbségi etnikumok, esetünkben a bihari, partiumi, erdélyi magyarság számára szigorú követelmény, hogy képességeinket latba vetve, minden erőnkkel küzdjünk a megmaradásunkért, jövőnkért, amihez ez úton is kérjük a velünk együtt érzők önzetlen testvéri segítségét. Úgy hiszem, hogy nekünk itt, Magyarkakucson (lélekszáma 120 fő) mindig szolgálatkésznek kell lennünk erre a feladatra, hogy emberhez méltó életet éljünk, és rend legyen a közösségünkben.

A már említett tudósítások, ünnepélyek azt jelzik, hogy kisebbségben, többségi tengerben élve is lehet fejlődni, megmaradni. Mi kell ehhez?

Mindenekelőtt tisztánlátás és akarat. Idejében észre kell venni azt, hogy miként alakulnak körülöttünk a dolgok, milyen irányt, célt vesznek a változások. Milyen szándék rejlik mögöttük. És haladéktalanul meg kell hozni a saját javunkat szolgáló lépéseket. Mi azt akarjuk, mert azt kell akarnunk, hogy illetékes helyeken, intézményekben, fórumokon továbbra is ránk irányuljon a figyelem, hogy életünk folyása jobbra forduljon, hogy – ha netán kibillent – a dolgok menete vissza kerüljön a normális mederbe. Csakis így, állandó odafigyeléssel és időben meghozva a szükséges döntéseket, tud apadó kisközösségünk megmaradni, gyarapodni, erősödni mindenekben.

Sok szó esik arról, hogy a többségi tengerben élő kis magyar közösségeknek erősebb az identitása, a túlélési ösztöne. Ez az Élesd és Rév közötti szórványra is érvényes?

A környékbeli települések, melyeknek zöme néhány száz évvel előbb még döntően magyar volt, mára már nemcsak erősen kevert lakosú, hanem egy-két kivételtől eltekintve, teljesen elrománosodtak. Magyarkakucs ma szórvány település, kis magyar sziget, ahol már jó ideje nincs sem iskola, sem óvoda, teljesen megszűnt az oktatás. Előbb a magyar, aztán a román is. Pedig bő két nemzedékkel ezelőtt itt még nyolc osztályos, aztán már csak négy osztályos iskola működött. Ma már bármilyen hihetetlennek tűnik is, de annak idején a nyolc osztálynyi gyereksereget egy tanító oktatta és nevelte. Becsületre, tisztességre, erényességre, már kis korukban beléjük oltotta az igazságszeretetet. Ma ott tartunk, hogy – néhány jótét lélek segítségével – a református egyház lelkipásztora próbálja egységben tartani a helyi magyarságot, amihez feltétlen szükség van az egyháztagok összefogására, szeretetére, rendszeres templomlátogatásukra.

Ön 1995 óta főgondnoka a kakucsi egyháznak, emellett a helyi érdekvédelmi szövetség elnöke is. Mi az erőssége az itteni magyarságnak és gyülekezetnek?

Presbiterként, gondokként mindig szívemen viseltem egyházunk gondjait. Elkövettem mindent, hogy mint szórványgyülekezet, legyen életre vágyó. Így fogtunk hozzá a jól átgondolt és alaposan megtervezett feladatainkhoz. Csak néhányat említek a temérdek közül: imaterem építése, központi fűtés biztosítása, a templomtorony teljes felújítása, a templomtető és a templombelső teljes felújítása (nyílászárók, padok kicserélése, központi fűtés), a parókia tetőszerkezetének kicserélése, szigetelés, belső terek teljes felújítása. Én is fel-felteszem magamnak a kérdést, hogy is lehetett ennyi mindent egy kis gyülekezetnek elérni? Amire csak azt válaszolhatom: mert nem hiányzott az emberekből a szeretet és az összefogás ereje.

A kis létszámú gyülekezetek esetében időről-időre felvetődik a bokrosítás. Erdélyben, a Mezőségben ez már a mindennapok része. Kisgyülekezeti gondnokként mi erről a véleménye?

Ez a fájdalmas jövő. De szerintem ki kell tartani az utolsó pillanatig. Amíg csak lehet, ki kell tartani az önállóság megőrzése mellett! Én nem szeretném elérni azt az állapotot, hogy a gyülekezetek összeolvadjanak, mert ott már nincs igazi egyházi élet.

Jó kapcsolatot ápolnak testvértelepülésükkel, a Pest megyei Kakuccsal. Emellett több nem helyben élő is hozzájárul az gyülekezet fenntartásához. Miért szeretik Magyarkakucsot a közel és távol élők?

Az egységben maradáshoz feltétlen szükség volt egy olyan helyre, ahol nemzeti és egyházi ünnepeinken összegyűlve – lelkünket, hitünket és magyarságunkat megerősítendő – összesereglünk, emelkedett, ünnepi műsorokat tartani. Ezért a templomkertben egy márványobeliszket állítottunk fel eleink, és mindazok emlékére, akik a hazáért és a szabadságért áldozták életüket. Ez egy szakrális hely lett, ahol jeles alkalmakkor egybegyűlve, lélekben és identitásunkban erősítjük magunkat. Hasonlóképpen – avatott személyiség munkája révén – elkészítettük Magyarkakucs monográfiáját, az Árpádkori település világi és egyházi életének a történetét. Szakmabeliek és az olvasók megállapítása szerint ez a kötet volt a falumonográfiák legolvasottabb, legsikeresebb kiadványa. Ez is sokat lendített a falu magyarságának lelki megerősödésében. Gyülekezetünk és faluközösségünk 19 évvel ezelőtt testvérkapcsolatra lépett a Pest megyei Kakuccsal. Mindnyájunk örömére. Mert, ha a két település lakossága földrajzilag nem is, de lélekben, gondolkodásban, érzésvilágában és akaratban annál közelebb került egymáshoz. Nagyon szoros barátság köti össze a két település lakosságát. Évente jelen vagyunk a falunapjukon, ők pedig a Magyarkakucson évente megrendezett Elszármazottak találkozója nagyon kedves vendégei. Őszinte baráti segítségükkel is mindegyre gyarapszunk, erősödünk.

A szépemlékű múlt és az aktív jelen mellett, lesz-e magyar jövője is ennek a rendezett és gyönyörű vidéken fekvő településnek?

A távoli jövőt nem látjuk, megítélni sem tudjuk annak alakulását. Egy dolgot viszont tudunk: a történelem nem lezárt valami, hanem folyamat, amelyben időről-időre változások állnak, állhatnak be. Mi, magyarok mindent megteszünk azért, hogy Magyarkakucson még sokáig élő közösség dicsérje az Urat. Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban című verse ad erőt küzdelmünkhöz: „(…) Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett, / hogy hull belé a por s a vakolat”.

A teljes cikk ITT olvasható.