Éppen, hogy három éves koromat töltöttem be 56 októberében és nyilván abban az időben történtekre nem igen emlékszik vissza az ember. Bennem néhány momentum mégis megmaradt.

Miután a Márvány utcában laktunk, és a konyhaablakunk a Déli pályaudvar rendezőjére nézett, gyerekfejjel, a hokedlire raktam a kisszékemet, ahonnan hosszan figyelhettem, miként tolják ide-oda a vagonokat, miként integetnek zászlóikkal a bácsik, hogy ugranak le, és kapcsolják össze a szerelvényeket, majd megint lengetnek és ugranak fel a mozgó szerelvényre. Eme törzshelyem csak azért érdekes, mert – a pontos napra nem emlékszem – de egyik hajnalban apám keltett fel, anyám és bátyám rámoltak, apám töltött egy meleg teát és ott hagyott a konyhában.

Mit sem sejtve, fölültem a megszokott látványhelyemre, kortyoltam a teát és vártam, hogy mozduljanak a vagonok. Ehelyett a sínek magas támfala mellett és az épület között húzódó kis utcában – Kuny Domokos utcának hívták – dübörgésre lettem figyelmes az ablak remegett, és ahogy lenéztem, tankok vonultak. Ekkor apám felkapott és robogtunk a pincébe.

Miután körfolyosós volt az épület, valamikor délelőtt a belső udvarra mindenki kimerészkedett, a férfiak pedig a ház kapuját résnyire nyitva egymás hegyén-hátán kukucskáltak kifelé. Délután aztán mindenki visszamerészkedett a lakásába, amikor egyszer csak csöngettek. Dermedt csend, apám óvatosan ajtót nyitott, majd keresztapám ugrott be egy nagyobb zsákkal. Ez minden bizonnyal azért maradhatott meg emlékezetembe, mert a zsákból egy kismalacot húzott elő, élt vagy sem nem tudom, de azt igen, hogy a kádba be rakták az én kis fémkádamat, abba bele a malacot és ott borotválták.

Másnap vagy harmadnap mindegy is, szépen sütött a nap és a délelőtt apám, bátyám és én elindultunk a Koszciuszkó Tádé utca felé, ahol a sarkon egy kis tejbolt volt. Már oda értük majdnem a sarokra, amikor befordult egy tank a Márvány utcába. Én csak szorítottam apám kezét, bátyám pedig beugrott az épület kapualjába. A tank ott megállt, hosszú percekig, ahogy mi is dermedten álltunk, majd bementünk a boltba, de, hogy kaptunk e tejet vagy egyebet, arra nem emlékszem.

Eltelt 50 év.

Abban az időben az 56-os események egyik főhelyszínén a Bródy Sándor utcában dolgoztam. A 2006-os események ismertek, sokakban élénken élnek, felidézni nem kell őket. Az akkori napok többségét az 5-7 szám alatti épület együttesben éltem meg. Az udvaron rendőrök garmada jött ment, amolyan védőhely volt nekik. A dermesztő látvány miatt az ember nem szívesen ment keresztül az udvaron, inkább kerülővel, az épületeket összekötő folyosókat használta. Szigorított intézkedéseket rendeltek el, voltak olyan épületrészek, ahova még azok sem mehettek, akiknek korábban volt oda engedélyük. Mind ezt csak tetézte – mondjuk úgy – a hadiállapot bevezetése, ugyanis az épületek alsó szintjeinek ablakait bedeszkázták. Világháborús filmeken látott ilyet az ember, hátborzongató volt az egész, ahogy jó pár megnyilvánulás is, amelyek egyetértettek az intézkedésekkel. Az ember gyomra összeszorult és azóta is azon gondolkodom, miként lehet az, hogy valaki a hatalomvágya miatt ilyen tettek elrendelésére volt képes, nem beszélve azokról a rendőri vezetőkről, akik gondolkodás nélkül parancsokat adtak.

Eltelt 15 év.

Ezek után már csak az a kérdés, hogy a nagy DK-s demokrata, ha jövőre nem nyer, vajon milyen puccskísérleten törheti a fejét, miként próbál majd zavart kelteni. Még az sem kizárt, hogy már tárgyal valamelyik iszlám terror szervezettel, hol és hogyan robbantsanak.

A fantázia – ha lehet is realitása – akkor se lóduljon meg, vegyük ezt egyelőre viccnek, bár mint tudjuk, a vicceknek van alapja.

Még az ötvenes években pusmogták halkan az emberek a következő viccet:

Rákosi és Sztálin a budapesti rakparton autózott, amikor Rákosi Sztálinhoz fordult.

Sztálin elvtárs! Mit tegyek még, hogy népem boldogabb legyen?

Mire a sofőr hátra szólt:

Rákosi elvtárs hajtsak a Dunába?

Ferenc még nem autózik sofőrrel, de idővel Rákosi is eltűnt.