Az Orbán-kormány most épp azért nem jófej, mert a munkáltatók kezébe adta a kötelező oltás ügyét, egyszóval delegálta a döntés jogát.
Az ellenzéki vádak szerint ezt csupán azért tette, hogy ne kelljen népszerűtlen döntést hoznia. És bumm, telitalálat! Nem akar népszerűtlen döntést hozni a magyar kormány! Mellesleg, ismerünk olyat, amelyik akar? A nyugati kormányok tán egymás sarkát tapossák a „ki hozza a legnépszerűtlenebb döntéseket” versenyben?
Liberális demokráciában élünk, jó reggelt! Ironikus, hogy most épp a liberálisok nehezményezik ezt. Vagy tényleg csak a „van rajta sapka vagy nincs” reakciójáról volna szó? Hová tűnt a „most már tényleg szálljatok ki a méhemből” szemléletmód? Miért elvárás a kormánytól, hogy felnőtt, elvileg felelős embereket kötelezzen az ingyenes (valójában az adófizetők pénzéből finanszírozott) vakcina, azaz a prevenciós gyógyszer felvételére, testük szent integritásának megsértésére, ha egy családbarát kampány „testvérben az erő” szlogenje is vérig sérti az öntudatos, emancipált honfitársainkat?
Megjegyzem, volt már hasonló, differenciált választ igénylő helyzet, akkor az AirBnb-lakások működési szabályozását delegálta a kormányzat a szubszidiaritás elve szerint eggyel alacsonyabb szintre, az önkormányzatokhoz. És az épp annyira volt logikus döntés, mint a mostani. Mert nyilván nem vonatkozhatnak ugyanazok a szabályok a 7. kerületi tulajdonosokra, ahol felülreprezentált a rövidtávon kivehető lakások iránti igény, mint egy kelet-magyarországi falu lakóira, ahol talán hallottak már az AirBnb-ről, de nem biztos. Pont így nem vonatkozhatnak ugyanazok a szabályok egy Home Office-ban dolgoztató cégre, egy pékségre, egy kórházra, vagy egy iskolára sem.
A legnagyobb gond mégis az, hogy a felszínt kapargatva, jogi kérdésként tekintünk egy természettudományos kérdésre, holott a probléma gyökere ennél sokkal mélyebben húzódik. Rousseau A társadalmi szerződés című munkájában kifejtette, hogy számára a szabadság a társadalom valamennyi tagjával szembeni egyenjogúságot, az általános akaratot kifejező főhatalomban való egyenlő részvételt jelenti, de
„nem jelenti – nem jelentheti – a közösség érdekével ellentétes egyéni érdekérvényesítés szabadságát, a közjóval nem konform nézetek szabadságát, a közösségtől való elfordulást jelentő életformák elfogadását”.
A társadalmi szerződéssel létrejött „közösségi én” magánvéleménye által szembekerülve a közösség érdekével már nem szabad többé, mert az igazi szabadságot a kötelességét teljesítő „közösségi én” számára a közösséggel való társulás biztosítja, ezért kényszeríteni lehet arra, hogy kövesse a közösségi érdekkel való azonosulás morális parancsát. Kapisgálják már?
Szerencsére jómagam nem indulok a választásokon, így lehet karcos, kevésbé jófej véleményem az oltást nem egészségügyi okokból, hanem saját döntés nyomán elutasítókról, mint a kormányzatnak. És van is. Példának okáért nem értem, hogyha valaki azért nem kéri a prevenciós gyógyszert, azaz a vakcinát, mert fél tőle, akkor miért kéri a betegséget kezelő gyógyszert, amennyiben elkapja a vírust? Attól már nem fél? Annak ismeri az összetevőit? És mi a helyzet a kínai lélegeztetőgéppel? Vagy üsse kő, jó a kommunista levegő is, ha fullad az ember? Hová tűnik ilyenkor az öntudat?
Bálint Botond A „szabadságfetisizmus” járvány idején című cikkében rátapint a lényegre, amikor ezt írja:
„Egy ország alapvetően kockázatközösség. Az együttműködés azon a bizalmon alapul, hogy mindenki más is megteszi a közmegegyezés szerint fontos és elengedhetetlen dolgokat. Mindez egy olyan világot eredményezett, amelyben van áram és víz, meg gáz a vezetékekben, vannak utak, van mentő, amely kijön, ha valaki balesetet szenved vagy rosszul van, vannak kórházak, ahol meggyógyítják az embereket, kijön a tűzoltóság, ha ég valami, és a rossz emberek visszafogják magukat, mert van rendőrség, meg börtön. Ahogy nőnek a társadalmunk, a kockázatközösségünk erőforrásai és technikai képességei, annál több problémát oldunk meg, annál könnyebbé, veszélytelenebbé, fájdalom- és betegségmentesebbé tesszük a mindennapi életünket.
Ezen a képességünkön kezdett el aztán élősködni az emberi jogok végtelen kiterjesztésének ideológiai projektje, a szabadságfetisizmus. Csakhogy a potyautasaink, az oltást megúszni akarók azt mondják, hogy ez az ő személyes szabadságuk korlátozása, az egyenlőség elvének megsértése, az ő stigmatizálásuk, kitaszításuk, ami nem járványügyi indokok alapján történik, hanem azért, hogy rákényszerítsék őket az oltásra. Tele van a társadalmunk olyan emberrel, aki csak a személyes világában és önmegvalósításában él, nem képes másképp értelmezni semmit, csak a saját hóbortjai alapján akar élni. Természetesen úgy, hogy a kockázatközösségünk által nyújtott minden szolgáltatást igénybe vesz, sőt, kikövetel magának. Mert az neki jár.”
És bizony itt van a kutya elásva. Mert egyébként teljesen legitim, ha valaki nem kéri az oltást, hiszen jogában áll megfertőződni – már megint a jogok! –, de az nem legitim, hogy megbetegedése esetén leterheli a KÖZÖS ellátórendszert, alkalmasint olyasvalakit sodorva veszélybe, akinek – vele ellentétben – nem volt választása. Például egy rákos gyereket. Mert egy rákos gyerek sajnos nem dönthet arról, hogy felvegye-e a rákot megelőző hatféle oltás valamelyikét, egyetlen, na jó, két szuri formájában.
Komolyan itt tartunk? Emberek követelnek részt a közösből úgy, hogy a közösséggel szembeni elemi kötelességüket sem teljesítik?
Higgyék el, a magyar kormány nemcsak türelmes, de jófej is. Az én képzeletbeli országomban például jóval markánsabban jelenne meg a jogok és a kötelességek egyensúlyának megtartatása iránti igény, és mindenkinek el kellene viselnie döntése következményeit. Mert az mindig van. Még akkor is, ha egyesek félrefordítják a fejüket, és elvárják, hogy saját döntéseik kárvallottjai ne önmaguk, hanem a társadalmi szerződést betartó embertársaik legyenek.
