Újabb könyv jelent meg nemrég, amely egy transznemű kisgyerekről szól, így tovább nőtt a genderideológiát a gyerekek körében népszerűsítő művek száma – olvasható a 888.hu portálon.

A könyv címe Calvin, a főszereplő neve, aki állítása szerint mindig is fiú volt, csak a világ nem látta őt annak. A két szerző, J. R. és Vanessa Ford tulajdonképpen a saját történetét dolgozta fel, ugyanis két gyermekük közül az egyik, Ellie transznemű, ő ihlette a könyvet.

A család elmondása szerint a lány ötévesen (!) állt elő azzal, hogy ő valójában transznemű. Az apuka úgy fogalmazott, hogy az átmenet egy szeretetteljes és tanulságokkal teli folyamat volt számukra, közben pedig alaposan utánajártak annak, hogyan tudják a leginkább támogatni lányukat a nemváltásban.

Ezen a ponton azonban felmerül a kérdés, hogy valójában miért az a legkézenfekvőbb reakció a szülők számára, ha egy ötéves gyereknek támogatják a nemváltását. Maga a „nemi megerősítés” (gender affirmation) természetesen azon az alapon nyugszik, hogy csupán alapvető tisztelet és kedvesség kérdése, hogy elfogadd, ha valaki a biológiai nemétől eltérően azonosítja magát, ahogyan azt a National Review oldalán is elemzik. De mi a helyzet akkor, ha ezt egy öntudattal szinte még alig rendelkező gyerek teszi? Miért kell az ártatlanságra ideológiával válaszolni?

A Calvin című könyvben könnyen fel lehet fedezni a genderideológia elveit. Amikor a gyerek elmondja a szüleinek, hogy ő valójában fiú, akkor az apukája azt válaszolja neki, hogy ők akkor is szeretik, ha fiú, ha lány, ha egyik sem, vagy esetleg mindkettő. Majd elmagyarázza neki, hogy az őt jellemző szó a „transznemű”, ami azt jelenti, hogy míg a külvilág valamilyen neműnek látja, addig ő belül másnak érzi magát. J. R. és Vanessa Forddal korábban az amerikai NPR közszolgálati rádió készített interjút, amelyben az anyuka elmesélte, hogy a lányuk esetében sokáig nem használták a transznemű szót, mert nem akarták konkrétan megnevezni az állapotát. Amikor azonban végül mégis használták a kifejezést, miután egy hasonló témájú gyerekkönyvet olvastak fel neki, az anyuka elmondása szerint Ellie-nek még a lélegzete is elállt, és egyből kijelentette, hogy ez ő, ez a megfelelő szó az ő helyzetére. Ezen a ponton joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy 5-6 éves gyerek honnan tudja, mi pontosan a transznemű szó jelentése, és honnan tudja, hogy az jellemzi őt.

 

Ahogy arra a National Review cikke is rámutat, a szülő válasza az is lehetett volna, hogy elmagyarázza a gyerekének, hogy a valóságban ő továbbra is kislány, a teste is olyan, mint egy kislányé, később pedig, ha felnő, női teste lesz, mint az édesanyjának. Ettől függetlenül, ha szeretne, játszhat fiús ruhákban, ezzel nincs semmi baj, de ez nem változtat a biológiai valóságon. Bár, mint ahogy a genderideológiával kapcsolatban oly sokszor lehet látni, a támogatóknak a biológiai tények már semmit nem jelentenek.

Egyre több olyan könyv lát napvilágot, amellyel a gyerekeket célozzák meg, és amely a nemváltásról, az LMBTQ-családokról vagy a rasszizmusról és a woke-ideológiáról szól. Ilyen például a tavaly megjelent Antirasszista bébi, amelyet Ibram X. Kendi írt. A szerző szerint fontos, hogy a szülők antirasszista gyerekeket neveljenek fel, ehhez pedig kilenc lépést ír le, amelyeket megtéve elfogadóbbá lehet válni. A könyvet újszülöttkortól hároméves korig ajánlják, azonban a mű némiképp elszakad a valóságtól, amikor azt írják benne a szinte még öntudattal sem rendelkező kicsiknek, hogy a probléma gyökerét a politikában kell keresni. Hasonló témájú könyve jelent meg Mahogany L. Browne-nak is, Woke Bébi címmel, amelyben arról lehet olvasni, hogy a woke-kisgyerek a levegőbe emeli az öklét, és igazságért kiált.

2022plusz: Ebben a nagyszerűen elfogadó gendermániás világban valahogy soha nem esik szó arról, hogy a szülő nem passzív szereplője gyermeke életének. Úgy tesznek, mintha a kicsi (akárhány éves) már felnőtt lenne, azaz önálló döntésekre képes. Azt a szót, hogy „nevelés”, ezek a végtelenül elfogadó (de inkább végtelenül bugyuta, tesze-tosza, netán erőfeszítésekre nem hajlandó, azaz lusta, önző) szülők már nem is ismerik. Azt mondta a gyerek? Jó, akkor legyen úgy. Egyszerűbb szó nélkül tudomásul venni, mint megpróbálni változtatni a világban még csak helyezkedni próbáló kicsi torz önképén.

Van úgy persze, hogy nem sikerül. De meg sem próbálják? És igen, ha mindennek ellenére torz marad a gyerek önképe, egy szülő akkor is szereti a gyermekét, ez tiszta sor. Ám már azzal erősíti is ezt a bizonytalan nemi identitást, ha nem próbálja helyre tenni a dolgot, hanem „akkor is szeretünk” mondatokkal reagál.

Tudjuk, hogy az ember fejlődésében a genetikai örökség mellett mennyire fontos a szocializáció, a környezet nevelő hatása. Milyen hatás az, ha nem alakítani akarjuk a gyermek énképét, hanem szó nélkül alkalmazkodunk az időnként természetes módon jelentkező nemi bizonytalanságnak? Talán egy 4 éves gyermek már tudja, mi a jó neki? Utat keres az életben, de vannak utak, amelyekről meg kell próbálni eltéríteni. Ugye nem engedjük, hogy gyermekünk mondjuk mosószert igyon, csak azért, mert éppen arra támad kedve?

Korcsosuló korunkban korcs nemzedéket nevel az LMBTQ-ideológiával fertőzött társadalom. Szerencsére nálunk a nagy többség még vallja, a nő nem férfi és a kislány nem lesz kisfiú – csak, ha erre nevelik.  

Forrás: 888.hu