Van egy pokolian rossz hagyományunk a politikai életben: az, hogy valójában szinte mindig minden közszereplő a helyén marad akkor is, ha egyébként százszorosan bebizonyosodott róla, hogy nem alkalmas a feladatára, vagy olyat tett vagy mondott a nyilvánosság előtt, ami után a demokrácia normái szerint távoznia kellene – írja a politológus a Magyar Nemzetben.

Nem, nálunk mindenki marad, és ebbe a közvélemény egy rövid idő után belenyugszik. Ennek mindkét fele katasztrofális: az is, hogy a politikusok, pártok, kormányok még a legnagyobb botrány után sem, soha nem érzik úgy, hogy nekik kutya kötelességük elhagyni hivatalukat vagy pozíciójukat, és az is, hogy a magyar közvélemény képtelen kikényszeríteni az adott személyek távozását, helyette beletörődik a látszólag megváltoztathatatlanba.

Mindez Karácsony Gergelyről jutott eszembe: Karácsony immáron nem ezer, hanem százezer sebből vérzik mint főpolgármester, de sebaj! Ő marad, mert ha egyszer megkapta öt évre a „bizalmat” a választóktól, akkor bármit megtehet – természetesen következmények nélkül (bocsánat, hogy a saját mondásomat idézem, de most nagyon idevág). Mert ki látott még olyat Magyarországon, hogy valaki, aki egy pozíciót kapott, ne töltötte volna ki mandátumának teljes időtartamát? Hogy gondolja ezt bárki is komolyan? Semmi, de semmi olyan hiba, tévedés, korrupció, bűn, gyalázat nem létezhet, ami arra késztetne egy kinevezettet vagy megválasztottat, hogy akár csak egy hónappal előbb is távozzon hivatalából!

De honnan ered mindez?

Nyilván a történelmünkből. A hosszan tartó politikai kurzusaink jól mutatják ennek a mintázatnak a gyökereit, gondoljunk csak a dualizmusra és a Tisza-kormányokra, a Bethlen-korszakra, de ebből a szempontból a Kádár-korszak a leglátványosabb, időben a legközelebbi, s leginkább ez az éra nyomta-nyomja rá bélyegét a mai politikai életünkre is. Annál is inkább, mert a rendszerváltás 1989–1990-ben a legkevésbé sem hozott cezúrát, látványos fordulatot a politikai életünkben, kultúránkban, velünk maradtak a diktatúra rekvizitumai, benne a kádári elittel és nómenklatúrával, akik – mint hálózat –, átörökítették a kádári „csak semmi se változzon!” mentalitását.

A fiatalabbak már nem emlékezhetnek, de az idősebbek felidézhetik magukban a köztereinken évtizedekig újra és újra felbukkanó molinókat, amelyeken a Kádár–Lázár–Losonczi hármas volt látható (pártfőtitkár, miniszterelnök, az Elnöki Tanács elnöke) végtelenül unalmasan, azt üzenve a rántott húst evő, Kőbányai sört ivó és nagyon elégedett fogyasztó- s egyben nyárspolgároknak, hogy Magyarország a béke szigete, itt nem változik semmi, a bölcs vezetők az örökkévalóságig velünk maradnak és gondoskodnak rólunk.

A remény ott volt mindannyiunkban, hogy a rendszerváltás nemcsak a diktatúrát űzi el, hanem a megkövesedett személyeket is, s átáll az ország egy új, demokratikus normatívára és közéleti mintázatra, amelyben nemcsak a kormányok és a pártok válthatók le minimum négyévenként, hanem a különböző pozíciókat betöltő személyek is, ha időközben kiderül róluk, hogy alkalmatlanná váltak a feladatukra. E reményünkben azonban csalódnunk kellett.

Hogy csalódnunk kell, legelőször akkor dőlt el, amikor a volt állampárt vezetői, a nómenklatúra tulajdonképpen a helyén maradt, nem történtek személycserék, nem történt lusztráció, sőt a posztkommunista hálózat egy rövid ideig tartó háttérbe szorulás után újra átvette a politikai hatalmat 1994-ben. Szimbolikus az is, hogy a titkosszolgálati akták sem kerültek a nyilvánosság elé soha, illetve szimbolikus Horn Gyula hányaveti válasza arra a kérdésre, hogy miután kiderült, érintett a kérdésben mint volt politikai vezető, úgy reagált: „Na és?”

Továbbmenve, nem biztos, hogy büszkének kell lennünk arra a „hagyományunkra”, hogy nálunk az elmúlt évtizedekben egyetlenegyszer sem került sor előre hozott választásokra. Ebben a régión belül abszolút egyedülállóak vagyunk, gyakorlatilag a Baltikumtól kezdve Bulgáriáig bezárólag szinte mindenütt és többször is voltak előre hozott választások, de nálunk a négyéves ciklusokat soha nem zavarta meg semmi. A kormányokon belül volt ugyan néha változás (Antall József halála, Medgyessy Péter megpuccsolása, Gyurcsány visszalépése), de hogy egy kormány megbukjon ciklus közben, az nem fordult elő.

De vajon büszkéknek kell-e lennünk erre? Szerintem csak abban az esetben, ha mindegyik kormány indokoltan és jogosan töltötte ki a mandátumát, mindegyik kormányfő megfelelt a demokrácia alapvető normáinak, s nem volt ok egyetlen esetben sem arra, hogy egy kormány vagy kormányfő idő előtt távozzon.

Nos, ez az, ami nincs így: Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd, illetve a 2006. őszi rendőri brutalitások után nem maradhatott volna hivatalában, s mivel Magyarországon a német mintára kancellári kormányzás van, ez egyben a kormány bukását és előre hozott választásokat is jelentett volna. Mindez azonban nem történt meg, a bebetonozott cikluslogika tehát folytatódott, azonban ez ebben az esetben nem erény volt, hanem szégyen. És most itt vagyunk a Karácsony-szindrómánál.

Karácsonynak gyakorlatilag nem volt olyan dolga az elmúlt két évben, amit ne rontott vagy ne bénázott volna el. Kezdve attól, hogy a kampányban tett ígéreteinek a döntő részét nem tartotta be (nem néhányat, hanem a döntő részét!), a pandémia alatt számos rossz döntést hozott, hatalmas káoszt okozott a főváros közlekedésében egyrészt a kerékpársávok átgondolatlan, rajtaütésszerű felfestésével a belső kerületekben, illetve azzal, hogy egyszerre indított el felújításokat a város több fontos gócpontjában, megbénítva ezzel a forgalmat. A Lánchíd-projektet későn és drágán indította el, a BKV beruházásait és egyéb beruházásokat a korrupció szele lengi körül, s közben egyre jobban szlömösödik Budapest, kísértetiesen felidézve a rossz emlékű Demszky-korszakot a kátyúkkal, az omló vakulatú házfalakkal, a kosszal és a piszokkal.

S erre, mint i-re a pontot tette fel a főpolgármester a Városháza eladása körüli botrányt.

A fent felsoroltak már önmagukban is plasztikusan megmutatták, hogy Karácsonynak túl nagy ez a feladat, ám a Városháza eladása kapcsán szintet lépett: ezúttal feketén-fehéren kiderült, hogy hazudott, s nem ismerte el azt a nyilvánvaló tényt, hogy a városvezetés reális opcióként gondolkodik a Városháza magánkézbe adásán. Jelen tudásunk szerint már az sem kérdés, hogy tudott-e arról, hogy a főváros vagyonkezelő cége az eladásról tárgyal a felkért partnerekkel, merthogy tudnia kellett róla. Egyébként ha nem tudott volna minderről, akkor azért vált volna alkalmatlanná a feladatára, így viszont a legnagyobb bűnt követte el: hazudott mind az ő ellene szavazó, mind az őt megválasztó fővárosi polgároknak.

Egyszóval követte, követi Gyurcsányt, tanítómesterét: hazudik ő is reggel, délben meg este, hazudik minden hullámhosszon, hazudik az ATV-ben, hazudik a sajtótájékoztatókon, hazudik a közösségi oldalán, hazudik önként és dalolva.

Gyurcsánynak távoznia kellett volna 2006 őszén – de nem tette. Karácsonynak – hasonló okok miatt – távoznia kell 2021 őszén. Lehet egyébként, hogy erre már rájött a baloldal, rájöttek Gyurcsányék is, s még időben le akarják venni a sakktábláról, mielőtt esélytelenné válnak a következő főpolgármester-választáson. Ezt kell meggondolni: van-e mód arra, hogy ne Gyurcsányék, hanem a főváros kényszerítse ki demokratikus eszközökkel Karácsony távozását?

Végre ne vegyük evidensnek, hogy mindig mindenkor minden politikai vezető a teljesítményétől, hibáitól és bűneitől függetlenül az utolsó pillanatig hivatalában maradhat. Ez nagyon nem demokratikus hagyomány!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: Magyar Nemzet

Borítókép: Karácsony Gergely (Fotó: MTI/Földházi Árpád)