A Szentatya a vatikáni VI. Pál teremben február 9-én délelőtt, folytatva a Szent Józsefről szóló katekézissorozatát, Szent Józsefről mint „a jó halál védőszentjéről” elmélkedett olasz nyelvű beszédében. Kiemelte a halál szem előtt tartásának pozitív hatását: más színben látjuk és másképp éljük az életet, ha mindig gondolunk halálunk elkerülhetetlenségére.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A legutóbbi katekézisben, ismét Szent József alakja által ösztönözve, a szentek közösségének jelentéséről gondolkodtunk. Épp ebből kiindulva ma arról a különleges áhítatról szeretnék beszélni, amelyet a keresztény nép mindig is érzett Szent József mint a jó halál védőszentje iránt. Ez az áhítat abból az elgondolásból született, hogy József Szűz Mária és Jézus jelenléte mellett halhatott meg, mielőtt Jézus elhagyta a názáreti házat. Történelmi adatok nincsenek, de mivel Józsefet már nem látjuk Jézus nyilvános működése során, úgy gondolták, hogy ott halt meg Názáretben, családja körében. Halálában pedig Jézus és Mária kísérte.
Egy évszázaddal ezelőtt XV. Benedek pápa azt írta, hogy „Józsefen keresztül közvetlenül Máriához, Márián keresztül pedig minden szentség eredetéhez, Jézushoz jutunk.” József és Mária is segít, hogy Jézushoz menjünk. A Szent József tiszteletére végzett áhítatgyakorlatok közül pedig különösen is ajánlott egyet, ezt írta: „Mivel méltán őt tartják a haldoklók leghatékonyabb védelmezőjének, mivel Jézus és Mária jelenléte mellett hunyt el, a szent pásztoroknak legyen gondja arra, hogy ösztönözzék és bátorítsák […] azokat a jámbor társulatokat, amelyeket azért hoztak létre, hogy a haldoklók érdekében könyörögjenek Józsefhez, mint például a »Jó halál«, a »Szent József eltávozása« és a »Haldoklókért« társulat” (Bonum sane motu proprio, 1920. július 25.): ezek korabeli egyesületek voltak. Kedves testvéreim, talán némelyek azt gondolják, hogy ez a nyelvezet és ez a téma csak a múlt öröksége, de valójában a halálhoz való viszonyunk soha nem a múltról szól, hanem mindig jelen van. XVI. Benedek pápa néhány nappal ezelőtt azt mondta magáról, hogy „a halál sötét kapuja előtt áll”.
Érdemes köszönetet mondanunk Benedek pápának, akinek kilencvenöt évesen van annyi tisztánlátása, hogy ezt mondja nekünk: „A halál sötétsége előtt, a halál sötét kapuja előtt állok.” Jó tanácsot adott nekünk!
Az úgynevezett „jólét” kultúrája igyekszik eltüntetni a halál valóságát, de a koronavírus-világjárvány drámai módon újra előtérbe helyezte. Borzasztó volt: mindenütt jelen volt a halál, és nagyon sok testvérünk veszítette el szeretteit anélkül, hogy a közelükben lehetett volna, és ez még nehezebbé tette a halál elfogadását és feldolgozását. Egy ápolónő mesélte, hogy egy koronavírus-fertőzött nagymama haldokolva azt mondta neki: „Szeretnék elbúcsúzni az enyéimtől, mielőtt elmegyek.” A bátor nővér pedig fogta a mobiltelefont, és összekapcsolta a családjával. A gyengéd szeretet jelenléte annál a búcsúzásnál…
Ennek ellenére minden módon igyekszünk elűzni végességünk gondolatát, és ezzel elhitetjük magunkkal, hogy elvesszük a halál hatalmát és elűzzük a félelmet.
A keresztény hit azonban nem elűzi a halálfélelmet, hanem segít szembenézni vele. Előbb vagy utóbb mindannyian átmegyünk azon az ajtón.
Az igazi fény, amely megvilágítja a halál misztériumát, Krisztus feltámadásából származik. Ez a fény. Szent Pál pedig ezt írja: „Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,12–14). Egyetlen bizonyosság van: Krisztus feltámasztatott, Krisztus feltámadt, Krisztus köztünk él! Ez az a fény, amely a halál sötét kapuja mögött vár ránk.
Kedves testvéreim, csak a feltámadásba vetett hit által nézhetünk szembe a halál szakadékos mélységével anélkül, hogy a félelem eluralkodna rajtunk. De nem csak erről van szó: visszaadhatjuk a halál pozitív szerepét is. A Krisztus misztériuma által megvilágított halálra való gondolás ugyanis segít abban, hogy új szemmel nézzünk az egész életre. Sosem láttam halottaskocsi mögött költöztető teherautót! Halottaskocsi mögött: sosem láttam! Egyedül megyünk, a szemfedő zsebeiben semmi sincs: semmi. Mert a szemfedőn nincsenek zsebek. Ez a halál magánya: így igaz,
sosem láttam halottaskocsi mögött költöztető teherautót. Nincs értelme a felhalmozásnak, ha egy nap meg fogunk halni. Amit fel kell halmoznunk, az a szeretet, az osztozás képessége, az a képesség, hogy ne legyünk közömbösek mások szükségletei iránt.
Továbbá: mi értelme vitatkozni egy testvérrel, egy baráttal, egy családtaggal, vagy egy hitbeli testvérrel, ha egy nap meg fogunk halni? Mi értelme van haragudni, haragudni másokra? A halállal szemközt megannyi kérdés új megvilágításba kerül. Jó megbékélve meghalni, nem hagyva sem neheztelést, sem bánkódást! Szeretnék kimondani egy igazságot: mindannyian úton vagyunk a felé a kapu felé, mindannyian!
Az evangélium azt mondja, hogy a halál úgy jön, mint egy tolvaj. Így mondja Jézus: úgy jön, mint egy tolvaj, és bármennyire próbáljuk is ellenőrzésünk alatt tartani érkezését, talán saját halálunk megtervezésével, mégis olyan esemény marad, amellyel számolnunk kell, és amellyel szembenézve döntéseket kell hoznunk.
Számunkra, keresztények számára két megfontolás fontos még.
Az első az, hogy a halált nem tudjuk elkerülni, s épp ezért, miután mindent, ami emberileg lehetséges, megtettünk a beteg gyógyítása érdekében, erkölcstelen a terápiás makacsság (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2278). Isten hűséges népének, az egyszerű embereknek ez a mondata: „Hagyd őt békében meghalni”, „segítsd őt békében meghalni”: micsoda bölcsesség!
A második megfontolás magának a halálnak minőségére, a fájdalom, a szenvedés milyenségére vonatkozik. Hálásnak kell lennünk ugyanis mindazért a segítségért, amelyet az orvostudomány igyekszik nyújtani, hogy az úgynevezett „palliatív ellátás” keretében minden ember, aki élete utolsó szakaszát készül megélni, a lehető legemberibb módon tehesse ezt meg. Vigyáznunk kell azonban, hogy ezt a segítséget ne keverjük össze a szintén elfogadhatatlan halálba segítéssel, ami gyilkossághoz vezet.
Kísérnünk kell az embereket a halálba, de nem szabad a halált előidéznünk, és nem szabad segítenünk az öngyilkosság semmilyen formáját.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az ellátáshoz és a mindenki számára elérhető ellátáshoz való jogot mindig prioritásként kell kezelni, hogy a legkiszolgáltatottabbak, különösen az idősek és a betegek, sose legyenek félresöpörve. Az élet jog, a halál viszont nem az, azt elfogadni kell, nem pedig elősegíteni. És ez az etikai elv mindenkit érint, nem csak a keresztényeket vagy a hívőket.
Itt azonban szeretnék egy társadalmi, de egy valós problémát kiemelni. Ez a „tervezés” – nem tudom, ez-e a helyes szó –, az idősek halálának felgyorsítása. Sokszor látjuk egy bizonyos társadalmi rétegben, hogy az idősek, mivel nincsenek meg az eszközeik, kevesebb gyógyszert kapnak, mint amennyire szükségük lenne, és ez embertelen: ez nem segítés, hanem a mielőbbi halál felé terelésük. Ez nem emberi és nem keresztényi. Az idősekről úgy kell gondoskodni, mint az emberiség kincseiről: ők a mi bölcsességünk. Még ha nem beszélnek is, és ha nincsenek is tudatuknál, akkor is ő az emberi bölcsesség szimbólumai. Ők azok, akik előttünk jártak, és annyi szép dolgot, annyi emléket, annyi bölcsességet hagytak ránk.
Kérem, ne szigeteljük el az időseket, ne siettessük az idősek halálát. Egy idős ember megsimogatásához ugyanaz a remény kapcsolódik, mint egy gyermek megsimogatásához,
mert az élet kezdete és vége mindig misztérium, olyan misztérium, amelyet tisztelni, kísérni, ápolni, szeretni kell.
Szent József segítsen, hogy a lehető legjobban éljük meg a halál misztériumát! A keresztény ember számára a jó halál Isten irgalmának a megtapasztalása, mely életünk utolsó pillanatában is közel jön hozzánk. Az Üdvözlégy imában is azt kérjük a Szűzanyától, hogy legyen közel hozzánk „halálunk óráján”. Épp ezért szeretném ezt a katekézist azzal zárni, hogy együtt imádkozunk a Szűzanyához a haldoklókért, azokért, akik készülnek átlépni ezen a sötét kapun, és a gyászoló családtagokért. Imádkozzuk együtt: Üdvöz légy, Mária…
Felhívások
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak az embereknek és közösségeknek, akik január 26-án csatlakoztak az ukrajnai békéért végzett imához. Könyörögjünk továbbra is a béke Istenéhez, hogy a feszültségeket és a háborús fenyegetéseket komoly párbeszéddel leküzdjék, és hogy a „normandiai formátumú” tárgyalások is hozzá tudjanak járulni ehhez. Ne feledjük: a háború őrültség!
Holnapután, február 11-én tartjuk a betegek világnapját. Szeretnék megemlékezni kedves betegeinkről, hogy mindenki számára biztosított legyen az egészségügyi ellátás és a lelki kísérés. Imádkozzunk ezekért a testvéreinkért, családjukért, az egészségügyi és lelkipásztori dolgozókért, és mindazokért, akik gondoskodnak róluk.
Kiemelt kép: Ferenc pápa köszönti Jean-Pierre Schumacher atyát, az 1996-os tibhirine-i mészárlás egyik túlélőjét a rabati Szent Péter székesegyházban 2019. március 31-én. MTI/EPA/ANSA/Ciro Fusco
