Hogy az Európai Unió összetéveszti az értékeit – váltak azok bármivé is – az érdekeivel, ma már a laikusok számára is egyre világosabb. De még nagyobb baj, hogy eközben nem pillant a tükörbe, inkább ugyanazzal a sértődött, fölényes gőggel rázza le magáról a valóságot, mint a Titanic fedélzetén parádézó arisztokraták a jégheggyel való találkozás után. Persze, akkor sem az elitnek jutott a hullámsír, a szégyenen pedig gyorsan túlteszi magát az ember.

Luther Márton 1517. október 31-én tette közzé 95 tézisét, amely a Vita a búcsú erejéről címet viselte. Az Ágoston-rendi szerzetes vitát szeretett volna, párbeszédet, mivel akkoriban a pápai kúria legközvetlenebb privilégiumának és bevételi forrásának a búcsú intézménye számított. Miről is szólt ez? Már a 9. században is találkozunk a gondolattal, de a 11. század második felétől vált gyakorlattá az egyházi büntetések (böjtölés, zarándoklat, számkivetés) elengedése azok számára, akik keresztes hadjáratban vettek részt. Idővel azt is hirdették, hogy a búcsú az Isten által elrendelt tisztítótűzbeli büntetések elengedését is jelenti. Aztán a 13-14. század folyamán alakult ki az a tantétel, hogy ebből a kegyelmi kincsből a pápa tetszése szerint juttathat minden jóakaratú embernek. A kereslet pedig egyre inkább növekedett, így a pápai kúrai gyakorlata időről időre módosult, s a tömegigényekhez való állandó igazodás a búcsú inflációjához vezetett.

A 12. századtól pénzért azok is kaphattak búcsút, akik nem vettek részt keresztes háborúban, a 14. századtól pedig már szimpla római zarándoklattal is teljes búcsúhoz (minden, földi életben elkövetett bűnért járó büntetés teljes elengedése) juthatott az, aki akart. VIII. Bonifác 1300-ban hirdette meg a jubileumi évet, így aki a hét római zarándoktemplomot végigjárta, teljes búcsút nyert. Aztán az eredetileg 100 évente ismétlendő jubileumi búcsút – a nagy érdeklődésre való tekintettel – 50 évenként, majd 33, végül 25 évenként megismételték. Hamarosan már az is kaphatott búcsút, aki maga helyett mást küldött zarándoklatra, vagy kifizette az utazás költségeit, a 15. századtól pedig további pótlékok léptek életbe, amelyek szerint a legkülönfélébb célokra befizetett összegekért lehetett búcsút venni, úgymint templomépítkezésre, gátépítésre, a pápák Itáliában viselt háborúira vagy a török elleni háborúknak a támogatására. Végül IV. Sixtus pápa alatt lehetőség nyílott arra is, hogy a halottak számára vásároljon búcsút, aki akar. A könyvnyomatással persze a búcsú gyakorlata is új alapokra helyeződött, nyomtatott formában jelentek meg a búcsút hirdető pápai bullák, s ugyancsak nyomtatott formában kerültek forgalomba a hívek által saját maguk vagy elhunyt hozzátartozóik számára pénzért megvásárolható, bűnbocsánatot igazoló búcsúcédulák. Ez a túlvilágra szóló „biztosítási kötvény” pedig egyfajta kézzel fogható, addig sosem tapasztalt egyértelműséget teremtett a búcsú gyakorlatában.

Ez a történet jutott eszembe az Európai Unió elmúlt években bemutatott teljesítményéről, amely a biztonság kiszervezésétől, az illegális migráció megszervezésétől, és az LMBTQ-propaganda beszervezésétől a járvány alatti lefagyáson át, Oroszország 2008 (grúz-orosz háború) óta tartó permanens, következésképpen rongyosra inflált szankcionálásán túl, mára – jobb ötlet híján – elérte az önszankcionálás stációját.

Az Oroszországgal folytatott gazdasági háború első áldozata a dollár dominanciája lesz, és sokatmondó, hogy ma már a Wall Street Journal cikkezik erről, illetve a Fehér Ház napi sajtótájékoztatóján is szóba került. Robert C. Castel szerint a szaudi „yuan-pofon” valószínűleg Amerika Irán-politikájának szól, viszont az sem titok, hogy az oroszok és a kínaiak közötti viruló kereskedelemből is kiszorult a dollár.

„Az amerikai dollár dominanciája, az USA és vele együtt a Nyugat hegemóniájának a záloga. Valakinek el kéne gondolkodnia azon, hogy érdemes-e feláldozni a geostratégiai dollárfegyvert az orosz szankciók és az iráni atom-alku oltárán.” –

írja az izraeli biztonságpolitikai szakértő, s még hozzáteszi:

„Röhögcsélni lehet. Ennek viszont hamarosan sírás lesz a vége.”

Erre rímel Pozsár Zoltán, a New York-i Credit Suisse vezető globális pénzpiaci stratégájának véleménye, aki a jobboldalisággal nem vádolható Portfolionak adott interjújában nem csak az uniós szankciók hiábavalóságáról beszél, de azok rövid és hosszú távú veszélyeit is felvázolja.

„A privátszféra önmagát szankcionálja: nem akarnak semmilyen Oroszországból származó nyersanyaghoz még hozzáérni sem, mert nem akarnak a következő Marc Rich lenni. Persze a háború geopolitikai hatása jelentős, és irtó gyorsan beindultak a szankciók is, de a piac nem a jegybanki tartalékok befagyasztása, és nem is a bankok SWIFT-ről való lekapcsolása miatt mozog, hanem a nyugati magánszektor önszankcionálása miatt. A piacon szétváltak az orosz és nem orosz nyersanyagok, és gyakorlatilag emiatt vannak most a margin call-ok… És még egyszer: ez nem azért van, mert az oroszok elzárták a csapot, hanem azért, mert a Nyugat saját magát szankcionálja.

A jelenlegi helyzetben egyedül az jelentene megoldást, ha egy állami szereplő vásárolna és töltené be a rést az orosz és nem orosz nyersanyagok kereslete között. A nyugati jegybankok ezt nem tudják megtenni, mert az ő vezetőik döntöttek a szankciókról. A nagy piaci szereplők meg sem merik érinteni az orosz nyersanyagot. Ha pénzügyi stabilitási problémák adódnak az egekbe szökött árak miatt, azt a nyugati jegybankok tudják ugyan pénznyomtatással korrigálni, de az csak a tüneti kezelés lenne. A probléma maga az, hogy a kereslet elválik a kínálattól. Ebben az esetben kell egy állami szereplő, aki felvásárolja a nyugatiak által nem kívánt orosz nyersanyagot, és visszacirkulálja a globális gazdaságba, és ezt csak Kína tudja megcsinálni. Nyilván meg fogják csinálni. A kérdés csak az, hogy milyen áron és mikor: amikor az olaj 130 dollárba kerül, vagy amikor 200-ba? Akkor, amikor egy nagy amerikai bank bedől a partnerkockázat miatt, vagy azelőtt? A kérdés, hogy kinek hol van a fájdalomküszöbe. A szankciókat például lehet, hogy addig fogjuk tolni, amíg az infláció nem válik politikai problémává otthon. Szerintem ezt nem gondolták végig Nyugaton rendesen.

Voltak okok, ami miatt logikus volt feltételezni, hogy csökken majd az infláció, de a háború alapvetően megváltoztat mindent. Nézzünk egy egyszerű példát: ahhoz, hogy tojás legyen, kell csirke. A csirkének állandó hőmérséklet kell, amihez energiára van szükség. A csirkének ennie is kell, ehhez búza kell Ukrajnából, a búzához pedig műtrágya kell Oroszországból. Ha mindez megvan, kész a tojás. A tojást ezután el kell szállítani, de nincsenek sofőrök, a dízelárak pedig az egekben vannak. Persze a jegybankok által figyelt maginflációs mutató ebből semmit nem ragad meg, mert abból kihagyják az energia- és élelmiszerárakat, de a problémát ma nem a maginfláció emelkedése okozza – arra is hatni fog a helyzet, de a mai kérdés ennél sokkal egyszerűbb:

fázol-e otthon és tudsz mit enni, vagy nem?

Ez ezerszer rosszabb, és erre a jegybank nem igazán tud választ adni. Nem helyes, ha valaki ebben a helyzetben kamatot emel, hogy megfékezze az inflációt, hiszen például a Fednek célja a teljes foglalkoztatottság elérése is. Jobb, hogy ha fél kenyér van az asztalon, mintha egyáltalán nincs kenyér.

Az oroszoknak és a kínaiaknak van egy saját SWIFT-rendszerük, amelyeket össze lehet kötni. A pénzügyi kooperáció már most megvan. Az orosz jegybank pincéjében ott van 150 milliárd dollárnyi arany, amely végeredményben dollárra váltható. Amíg kapják a pénzt a gázért, azt nyugodtan beáramoltathatják a kínai bankrendszerbe. Egyébként is, minden háború végén meginog egy kicsit a regnáló pénzügyi rendszer. A fontsterling uralmát felváltotta a dollár, most pedig az euródollár uralma fog meginogni, a jüan pedig kap egy új lökést. Az Övezet és Út érdekszférája pedig hatalmas. Ne felejtsük el: hogy egy deviza dominánssá váljon, ahhoz pont ilyen pillanatok kellenek. Szaúd-Arábia már múlt héten azt mondta például, hogy túl sok dollárjuk van, diverzifikálniuk kell egy kicsit. Persze sokan gondolják úgy, hogy a kínai deviza sosem lehet domináns, mert nem elég megbízható a kínai vezetés.

De épp az volt a lecke két héttel ezelőtt, hogy a dollár sem annyira megbízható: kiderült, hogy egyszerűen rád zárják az ajtót, ha el akarsz menni.

Teljesen életszerű alternatíva, hogy a kínaiak most kiépítenek egy új pénzügyi rendszert.

S hogy mi a helyzet az európai és amerikai szankciókkal?

Teljesen kontraproduktívak. A dollár adta rendkívüli privilégiumokat használhatod fegyverként, de csak egyetlen egyszer! Még egyszer már nem. Afganisztánnal, Iránnal és hasonló kis súlyú gazdaságokkal lehet játszadozni, de fél trillió euró-dollárt konfiszkálni egy teljesen másik szint. Ebből mindenki megtanulta a leckét. Várom már a 10-20-30 éves lejáratú papírok következő aukcióját, amelyek szerintem nagyon gyengék lesznek, mert a jegybankok nem fognak jönni. Képzeljük magunkat a kínaiak helyébe: ha van Tajvant érintő geopolitikai ambíciónk a következő 5-10 évben, akkor minek vegyek olyan eszközöket, amelyek 10-20-30 évre lekötnek, és ha lépésre szánom magam, akkor befagyasztják azokat?

A jelenlegi szankcióknak beláthatatlan következményei vannak, és még mindig nem fogom fel, hogy ezt Nyugaton hogy nem látták előre.

A háború és a feszültségek ellenére az oroszok semmi olyat nem csináltak eddig, ami az üzleti kapcsolatokat sértené, és én úgy gondolom, hogy nem is fognak ilyet tenni. A jelenlegi piaci zavarok mindegyike a nyugati szankciók és a reakciók miatt van. Az oroszok alighanem tartani fogják magukat az ukrajnai invázió céljához és okához, és a gazdasági kapcsolatok is átárazódnak, de a nyersanyag orosz részről folyni fog. Ha kell a Nyugatnak, kell, ha nem kell, nem kell, mindenkinek a maga baja. Azt ugyanakkor fontos elmondani, hogy van különbség a luxus és a létszükséglet között:

biztosan zavarja majd az oroszokat, ha amerikai helyett orosz hamburgert, nyugati helyett kínai telefont tudnak csak vásárolni, de nem annyira, mint az európaiakat, akik orosz gáz nélkül megfagynak otthon.”

Kiemelt kép: Shutterstock

Forrás:

Krász Lilla: A búcsú körüli viták. In: A kora újkor története (Szerkesztette: Poór János)