Borvendég Zsuzsanna: A hálózatok ma is működnek 21.

Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?

Egyes vállalatok hajlandók voltak tetemes kenőpénzeket fizetni azért, hogy bejussanak az elzárt és kiéheztetett magyar piacokra: míg a vasfüggöny elzárt minket a nyugati szabad levegőtől, az ide beérkező kapitalista vállalatoknak védelmet nyújtott a versenytársaktól. Gondoljanak bele: itt nem kellett szabadpiaci körülmények között versenyezniük a vevőkért, ahogy nem kellett különösebb minőségi garanciát sem vállalni, ráadásul a nyugaton már leselejtezésre ítélt berendezések, elavult technológiák is jó pénzért gazdára találtak.

A hidegháború elsősorban a technológiai versenyről szólt: mindkét nagyhatalom tudta, hogy az fog győztesként kikerülni a rivalizálásból, akinek elegendő szellemi és anyagi tőkéje lesz a legmodernebb fegyverek kifejlesztésére. Kezdetben kétesélyes volt az eredmény, hiszen Amerikát sokkolta a szovjet űrprogram, de a gazdasági erőforrások egyenlőtlensége – részben nyilván a tervutasításos kommunista rendszer életképtelensége miatt is – hosszabb távon az Egyesült Államok behozhatatlan előnyéhez vezetett.

A harc kiéleződött és – Virág elvtárs szavait idézve – a helyzet fokozódott, így a technológiai transzfer elsődleges prioritást élvezett a szovjet stratégiai célok között. A kutatóközpontok és iparvállalatok hidegháborús frontvonalakká váltak, ahol kémek és elhárítók vívták egymással csatáikat. A Nagy Testvér Magyarországtól is elvárta az embargós beszerzéseket, amelynek egyik kulcsfontosságú lebonyolítója az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) lett.

Sebestyén János azért érkezett vissza Magyarországra két és fél éves frankfurti kiküldetése után, hogy részt vegyen egy különösen fontos és nagyhatalmú intézmény megszervezésében. Az NSZK-ban töltött idő bőven elegendő volt ahhoz, hogy új vágányra állítsa a kereskedelmi kirendeltség működését, vagyis az alkalmazottak lecserélésével növelje a katonai felderítés, az MNVK-2. befolyását, valamint arra is, hogy kiváló kapcsolatokat alakítson ki nyugatnémet ipari konszernekkel.

Sebestyén hazatérése után az Országos Tervhivatal Műszaki Titkárságának vezetője lett, innen koordinálta és szervezte az OMFB felállítását. A bizottság feladatai közé tartozott az ország gazdaságfejlesztési programjának kidolgozása, a kutatások koordinálása és természetesen a fejlett technológiák beszerzése. Az OMFB a műszaki-tudományos hírszerzés egyik legfontosabb megrendelője volt, hiszen ismerték az iparvállalatok és a különböző intézetek igényét a fejlesztésekhez szükséges eszközök és know how-k behozatalára, amit a bizottság továbbított a titkosszolgálat felé.

De nemcsak megrendelőként vett részt az embargós technológiák beszerzésében, hiszen kiterjedt kapcsolatrendszerével számos esetben maga is közvetlenül hozzájuthatott a tiltott berendezésekhez, tervrajzokhoz, műszaki leírásokhoz stb. Az OMFB kvázi a hírszerzés egyik fedőszervezete volt.

Sebestyén már németországi kiküldetése során fontos információkat gyűjtött. Frankfurti kollégái szerint rendkívül jó eredménnyel tárgyalt a német cégekkel, általában sikerült hozzájutnia minden olyan műszaki dokumentációhoz, amelyet fontosnak ítélt. Neki tulajdonították például a szilícium egyenirányító technológiájának megszerzését is, amelyet a legszigorúbb embargós termékek között tartottak számon. De kapcsolatrendszerének jelentősége saját szempontjából mégsem a COCOM-lista kijátszásának lehetőségében rejlett, hanem az üzleti kooperációk megkötésében. Egyes vállalatok hajlandók voltak tetemes kenőpénzeket fizetni azért, hogy bejussanak az elzárt és kiéheztetett magyar piacokra: míg a vasfüggöny elzárt minket a nyugati szabad levegőtől, az ide beérkező kapitalista vállalatoknak védelmet nyújtott a versenytársaktól. Gondoljanak bele: itt nem kellett szabadpiaci körülmények között versenyezniük a vevőkért, ahogy nem kellett különösebb minőségi garanciát sem vállalni, ráadásul a nyugaton már leselejtezésre ítélt berendezések, elavult technológiák is jó pénzért gazdára találtak.

Szinte a legapróbb kockázat nélkül terjeszkedhettek egy olyan piacon, amelyet egy totális állam fegyveres ereje védelmezett a kéretlen „betolakodók” ellen. Nem csoda, hogy készségesen fizettek csúszópénzeket azoknak, akik mindezt lehetővé tették számukra. A nagy multinacionális cégek már ekkor, a kádári nyugati nyitás politikáját meglovagolva megkezdték a „modernkori gyarmatosítást” hazánkban – ebben bizony igazuk volt az ortodox marxista ideológusoknak.

Sebestyén és társai „frankfurti tartózkodásuk idején kialakított kapcsolataik révén teremtettek alapot arra, hogy a későbbiek során a különböző nyugatnémet tőkés cégeknek a magyar piacra történő bejutását, illetve további megerősítését biztosítsák.” – olvashatjuk a korabeli kémelhárítás megállapítását. Az OMFB jelentős költségvetéssel rendelkezett, amelyet évről-évre növeltek. 1973-ra már 300 millió forint és 5 millió USD éves kerettel gazdálkodtak, amely széles lehetőséget kínált a kereskedelmi partnerek kiválasztására, az igényelt technológiák megvásárlására.

Nyugat-német cégek előnyben

Az állambiztonság figyelmét sem kerülte el, hogy az ipari kooperációk és kereskedelmi üzletek során bizonyos partnerek előnyben részesültek: „Miután folyamatosan jelentkeztek azok a nyugatnémet cégek, amelyekkel Frankfurt óta volt kapcsolatuk, olyan törekvések érvényesültek Sebestyén vezetésével, hogy elsősorban ezeknek a vállalkozásoknak az ajánlatát kell támogatni, különösen azonos műszaki és gazdasági feltételek esetében.”

Hivatali ideje alatt – egészen nyugdíjazásáig, 1988-ig volt az OMFB elnökhelyettese – sok energiát fektetett abba, hogy a nyugatnémet ipari termékek behozatalát növelje. A jelentés szerint „annak ellenére, hogy elkerült a külkereskedelem területéről, igen aktívan belefolyik különböző külkereskedelmi tárgyalásokba, rendszeresen utazik nyugati államokba, ahol önállóan köt egyezséget üzletkötésekre. Sebestyén kapcsolatot tart több vezető beosztású külkereskedelmi és ipari személlyel. E kapcsolatokon keresztül érvényesíti külkereskedelmi vonatkozású elképzeléseit.”

Az exnáci Hoffmann sokszor kapott „fülest”

Mindez természetesen beletartozott Sebestyén feladatkörébe, hiszen a legegyszerűbben kereskedelmi szerződések fedésével lehetett embargós termékekhez hozzájutni.

A nyugati cégek többsége nyitott is volt arra, hogy kijátsszák az amerikai hatóságok által erőszakolt tilalmat, különösen, hogy a COCOM-lista megnövelte az árakat, vagyis ugyanazt a terméket jó eséllyel drágábban lehetett értékesíteni a keleti blokkban, mint a szabad világban. Sebestyén azonban nem bízta a véletlenre az ajánlatok versenyeztetését. Informális úton megszellőztetett adatokat, amelyekkel előnyhöz juttatta az előre kiválasztott partnert.

Még frankfurti kiküldetése idején bizalmi viszonyba került a Siemens vezetőségével, akiknek éveken keresztül egyengette a piacszerzését Magyarországon. Az első években az az Emil Hoffmann volt az egyik összekötő a nyugatnémet konszern és Sebestyén között, akinek náci múltjáról, majd hidegháborús titkosszolgálati kalandjairól sokat olvashattak e sorozat korábbi részeiben. Hoffmann az OMFB-től is kapott érzékeny gazdasági információkat a KGST országairól, amelyekkel aztán „kereskedett” a kémek hadszínterén. A Hoffmann által leközölt KGST adatok feltehetően fontos szerepet játszottak abban, hogy a keleti blokk országait népszerűsítsék a nyugati cégek előtt, de a manipulatív szivárogtatásoknak az a része, amely az iparvállalatok versenyeztetését befolyásolta, minden bizonnyal anyagi károkozással is együtt járt.

Nem véletlen, hogy a politikai rendőrség tisztjei egyre nagyobb gyanakvással figyelték Sebestyén köreit, de a nagyhatalmú mérnökhöz mégsem nyúlhattak, pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy félreállítsák az OMFB elnökhelyettesét. Joggal merülhet fel bennünk a kérdés ezen a ponton, hogy a pártállam terrorszervezete mikor vált a jog és a tisztesség rendíthetetlen őrévé, de feltehetően nem erről volt szó.

Sebestyén segítette az MNVK-2 embereit

Sebestyén túl magas pozíciót töltött be ahhoz, hogy bármelyik titkosszolgálat beszervezett operatív hálózati tagként használta volna, de azt egészen biztosan tudjuk, hogy Frankfurtban komoly szolgálatot tett az MNVK-2-nek azzal, hogy az ő megnyertjeit (vagyis beszervezett „ügynökeit”) alkalmazta a kirendeltségen. Ebből erősen gyanítható, hogy elkötelezettebb lehetett a katonai felderítés felé, mint a BM Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége felé.
A két szervezet között létezett valamiféle rivalizáció, ráadásul az iratokból az is kiolvasható, hogy a BM kémelhárítása mindent megtett, hogy ellehetetlenítse azt a korrupciós hálózatot, amely a katonai felderítéshez kapcsolódva kezdett kialakulni a hatvanas évektől. Valójában Hoffmann megfigyelése kapcsán jutottak el Sebestyén köreihez és az OMFB gyanús üzletpolitikájához, de itt már falakba ütköztek.

Annyit elértek, hogy a hatvanas évek közepén kitiltatták az országból az exnáci újságíró-üzletembert, de a bizottság vezetőségéhez nem értek el. Egészen a hetvenes évek közepéig próbálkoztak azzal, hogy terhelő adatokat szedjenek össze Sebestyén korrupció-gyanús üzelmeiről, de végül csak két közvetlen munkatársát sikerült elítélni. (Róluk még fogok írni egy későbbi részben.)

Az AEG és a Siemens küzdelme

Sebestyén tehát pártállami védelem alatt folytathatta kétesnek látszó üzletpolitikáját. Legfontosabb partnere a Siemens volt. Erős nyomást gyakorolt a külkereskedelmi vállalatokra, hogy Siemens termékeket vásároljanak, és a német cég konkurenciáját – például a szintén keleti piacok felé nyitni szándékozó AEG vállalatot – hátrányos helyzetbe hozta azáltal, hogy üzleti titoknak számító információkat szivárogtatott ki, amivel manipulálta az ártárgyalásokat.

 

1961-ben, még az OMFB hivatalos megalakulása előtt az AEG cégvezetője, Klaus Lieske nagyobb nyilvánosság előtt kijelentette, hogy ajánlatuk sokkal kedvezőbb volt, mint amelyet végül a Siemens-szel megkötött az egyik magyar iparvállalat, így legközelebb mindent megtesznek azért, hogy lebuktassák Sebestyén Jánost – aki szerintük a manipulációk mögött állt – azzal, hogy még nagyobb kedvezményeket ajánlanak fel a magyar partnernek. Bárhogy is volt, átütő eredményt nem értek el, a Siemens egyeduralmát nem tudták jelentősen visszaszorítani.

Két évvel később már arról olvashatunk egy jelentésben, hogy az AEG képviselőinek is sikerült találniuk egy belső embert, aki néhány üzleti titoknak számító információt megosztott velük, így megtudták, hogy az ajánlatuk már eleve olcsóbb volt, mint a Siemensé, így nem voltak hajlandóak újabb kedvezményeket felajánlani a magyar félnek, sőt azzal is szembesültek, hogy egyes esetekben részükre sokkal szigorúbb feltételeket szabtak, mint amit a versenytárs teljesítésétől vártak. A Siemens piacszerzéséért folytatott harc komolyabb viharokat keltett a párt- és kormányvezetésben is.

Forrás: PestiSrácok

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címkép: ÁBTL)