A jól felépített kommunikációs stratégia szerint ukránok nem követhetnek el bűnöket, és akkor is győznek, ha nem. Hát így jár, aki megtámad egy olyan országot, amely mögött felsorakozik az egész nyugati információs gépezet, élén azzal az Amerikával, amelynek semmi sem drága, ha a globális hatalma megtartásáról van szó.
Az Azovi-tenger partján fekvő félmilliós Mariupol immár több mint félszáz napja áll ostrom alatt. Ukrajna tizedik legnagyobb városáról van szó, amelyet 1948–1989 között Zsdanovnak hívtak. Míg a többi várost az orosz csapatok inkább megkerülték, vagy körbezárták, addig a kikötőváros ostromához rögtön hozzáfogtak.
„Nem véletlenül, hiszen Mariupol stratégiai szempontból rendkívül fontos helyen fekszik.”
A város feletti ellenőrzés megszerzése elengedhetetlen a Donbassz és a Krím közötti szárazföldi összeköttetés megteremtéséhez. Éppen ezért már az elmúlt nyolc évben is fel-felmerült az elfoglalása. Pontosabban egyértelmű volt, ha bármilyen nyílt orosz beavatkozás lesz a Donbasszban, az érinteni fogja Mariupolt, amely kikötőként az Azovi-tenger kulcsa is, ráadásul jelentős szerepet játszik az ukrán gabona export lebonyolításában.
„Mariupol nehézipari központ is, az acélgyártás egyik fellegvára.”
Itt van az Iljics Vaskohászati Kombinát, az Azovmas, és Európa egyik legnagyobb acélipari kombinátja, a Rinat Ahmetov oligarcha tulajdonában lévő Azovsztal is. A városért folyó harcok így az acél globális piacára is hatással vannak. Kína és India, a világ két legnagyobb acéltermelője pótolni tudja a kieső acélmennyiséget, ám Ukrajna és Oroszország világpiaci részesedése mintegy tíz százalék. Ez különösen az Európai Uniót érinti érzékenyen, hiszen az itt évente felhasznált 150 millió tonna acél 20 százalékát importálják, ennek 40 százaléka Oroszországból, Ukrajnából és Belaruszból származik. Az acélárak az elmúlt két évben a megnövekedett energia költségek, az érc, a kokszszén és a vashulladék nyersanyagok piacán kialakult árharc, valamint a megnövekedett szállítási díjak miatt már a világjárvány miatt történelmi csúcsot értek el. Az árnövekedést jól érzékelteti, hogy 2021 őszéhez képest az építőiparban használt acélháló ára 72 százalékkal emelkedett, míg a betonacél 46 százalékkal lett drágább.
„A szépnek nem mondható, viszont ipari és stratégiai szempontból annál fontosabb iparváros mára romokban hever.”
Mintegy 15 ezer ukrán védte a várost – fele-fele arányban a reguláris hadsereg, valamint az ebbe integrált, ám meglehetősen önjáró Azov ezred katonái -, míg nagyjából 20 ezres volt az ostromló orosz csapatok létszáma. Orosz részről itt vannak a bevonult egységek mellett a két szeparatista államalakulat hadseregének katonái is, valamint az utcai harcokban tapasztalt és elszánt csecsenek, a „kadirovci”-k is. Igazi városi ostrom zajlott, annak minden szörnyűségével, az utcai harcokkal, és a folyamatos tüzérségi támadásokkal. A történet a végéhez közeledik.
„Mariupol nemcsak stratégiai szempontból kiemelt hely, de a neonáci ideológiájú Azov ezred alakulásának színhelye és bázisa is, így a város bevétele erős szimbolikus jelentőséggel is bír.”
Az Azov Mariupolban alakult még 2014-ben a szeparatista donbasszi „népköztársaságok” letörésére. Később a hasonló szabadcsapatokkal együtt őket is integrálták a belügy, majd a hadsereg állományába, önállóságukat azonban féltve őrzik. Meglehetősen önjárók, és időnként összecsapnak még az őket megregulázni szándékozó reguláris alakulatokkal is. Ideológiájuk nyíltan neonáci, és hogy ez mindenki számára egyértelmű legyen, büszkén neonáci jelképeket viselnek, a soraikban pedig a szélsőjobbos radikálisoktól a bűnöző elemeken, a martalócokon át a jobb híján a megélhetésért ide csapódottakig meglehetősen vegyes társaság jött össze. Az elmúlt nyolc évben azonban bőségesen szereztek harci tapasztalatot a Donbasszban, és a kipróbált harcosokat hajtja még a neonáci felhangokkal kísért nacionalizmus is. No, és azt is tudják, hogy velük az orosz egységek nem lesznek kíméletesek, hiszen Ukrajna megtámadásának egyik kimondott célja a nácimentesítés. Az elkeseredett küzdelem hátterének megértéséhez tehát ez is hozzátartozik. Mint ahogy az is a történet része, hogy a médián keresztül gőzerővel folyik a kimosdatásuk. A hatalom és követői hol azt hangoztatják, hogy hősök, és nem is olyan neonácik, ez csak orosz propaganda, hol pedig titkon abban reménykedik, hogy a legkeményebb részük nem is éli túl ezt a háborút.
„A Mariupolért vívott csata a végéhez közeledik. Egy-kétezer harcos tartja még magát kivérezve, utánpótlás nélkül. A város bevétele az első igazán nagy orosz győzelem lenne, míg az ukránok jobb híján a hőseposzt építik.”
Mariupol bevétele nemcsak stratégiai és lélektani szempontból fontos Oroszországnak, hanem azért is, mert itt felszabadul legalább 10 ezer katona, és a közelgő nagy donbasszi csatában minden erősítésre nagy szükség van. Az itt felszabaduló erővel délről is indulhat a támadás Izjum felé. Az ukrán esélyek ezen a viszonylag nyitott terepen nem túl jók. Az is fontos szempont, hogy élőerőben nagyon-nagyok lehetnek az ukrán veszteségek. Mariupol esetében egy dandárnyi ukrán katona esik ki a harcokból végleg, emellett rengeteg harckocsi és egyéb eszköz.
„Nem meglepő tehát, ha az ukránok ezúttal is az információs térben próbálják ellensúlyozni a tragikus helyzetet. Pontosabban, a vereségből kihozni, amit lehet.”
Nem tudni meddig tartanak ki még a védők, de azt már most leszögezhetjük, hogy messze a várakozásokon túl ellenálltak. Az Azovot nehéz különösebben szeretni, de a kitartását el kell ismerni. A végsőkig ki fognak tartani az Azovsztal még Sztálin építette több kilométer hosszú földalatti alagút rendszerében, de a Tu-22-esek bombái, és a csecsenek gránátjai előbb-utóbb megteszik a hatásukat. Az egyébként kemény ukrán tengerészgyalogosok előbb feladják a kilátástalan harcot. Orosz források szerint már most mintegy 1300-an megadták magukat, az ukrán fél mit tehetne, ezt tagadja.
„S egyébként is, mint látjuk, ebben a háborúban nincs az a helyzet, amelyből ne hoznának ki valamit a kommunikátorok.”
Egyszerűbb helyzetben van természetesen a győztes, így Mariupol esetében a helyzet magáért beszél. Oroszországnak inkább az ukrán vádakat kell(ene) cáfolni, ezzel pedig Moszkva láthatóan nem sokat törődik. Kivételt ez alól talán az Azov civilekkel szemben elkövetett bűneinek kommunikálására tett kísérletek jelentenek. Ukrajna ugyanakkor az információs térben az egyértelmű vereséget is igyekszik győzelemmé változtatni.
Így például végig azt sulykolta, hogy Mariupolban több tízezer halott van, majd ment a humanitárius folyosók körüli huzavona, amelyben finoman szólva sem az az üzenet tört át, hogy az Azov élő pajzsként használja a polgári lakosságot. Aztán jött az Oroszországba „elhurcolt” lakosok története, közben a szülőotthon és a színház lerombolása körüli információs trükk, végül a végjátékban azon dolgozik az ukrán csapat, hogy a védők kiállását hőstörténetté formálja. Nem mellesleg Volodimir Zelenszkij felveti a fogvatartott ellenzéki politikus, Viktor Medvedcsuk kicserélését a foglyokra, azt pedig Kijev kitartóan tagadja, hogy bárki is megadta volna magát. Persze, Oroszország meg éppen ezt igyekszik kidomborítani. Az elnök ugyanakkor azzal fenyeget, ha a védőket az orosz csapatok nem engedik ki, akkor megszakítja a béketárgyalásokat.
„S hogy semmi se zavarja a mítoszgyártást, Kijev nem engedélyezi az élelem és lőszer nélkül körbezárt védőknek, hogy megadják magukat.”
Pedig az ország vezetői nagyon jól tudják, hogy a Mariupolban rekedtek helyzete kilátástalan. Ezért nem akarják meghallani már két hete a védők segélykiáltását. Konkrétan nem veszik fel a telefont. Helyette telekürtölik a világot a védők hősiességével. A megadás azonban rontaná a hősiességről formálódó képet. Kijev ezért inkább feláldoz kétezer katonát. Közben a civileket félti, akik már nincsenek veszélyben. Ez a vezetés semmivel sem különb annál, amelyik villámháborúba küldi a katonáit, akik aztán meglepetésükre klasszikus háborúban találják magukat. Mondjuk ki, a hőssé avanzsált Zelenszkij nem államférfi, hiszen egy mítoszért inkább veszni hagyja a fiait. Arra a praktikus cinizmusra gondolni sem merek, hogy Kijev tudatosan hagyja veszni a már számára is súlyos terhet jelentő neonáci Azov kemény magját. Vagy mit mondjunk arról a nagyhatalomról, amelyik globális pozícióinak megtartása érdekében szívbaj nélkül küldi más nemzet fiait, adott esetben az ukránokat a vágóhídra az oroszok ellen. Mocskos világunkhoz méltóan mocskos háború ez, amelyben az agresszortól az áldozaton át a bujtogatóig valamennyien ördögi játékot játszanak. Legalábbis, ami a politikai eliteket illeti. Az ebbe akaratukon kívül belecsöppent angyalok pedig szenvednek, menekülnek, és meghalnak. Ennek a háborúnak egyelőre csak vesztesei vannak. Ennek ellenére a fősodor most csak egy vesztest akar látni és láttatni, Oroszországot.
„Akárhogy is nézzük, Oroszországnak egy útja maradt, mégpedig az, hogy katonai győzelmet arat. Az információs háborút ugyanis biztosan elveszti. Pontosabban, már elvesztette.”
Mert hiába veszik be az oroszok például mindjárt Mariupolt, a nyugati fősodor média jóvoltából a közvéleményben még ekkor is csak a DE… marad meg! S az, hogy Mariupol „Ukrajna Leningrádja, vagy akinek jobban tetszik, Sztálingrádja”. Pedig, ha tudnák, mi volt e két városban, nem mondanának ilyet! S hogy miért ez a kép alakul ki? Mert a jól felépített kommunikációs stratégia szerint ukránok nem követhetnek el bűnöket, és akkor is győznek, ha nem. Hát így jár, aki megtámad egy olyan országot, amely mögött felsorakozik az egész nyugati információs gépezet! Élén azzal az Amerikával, amelynek semmi sem drága, ha a globális hatalma megtartásáról van szó. Ördögi játék ez, sok halottal, és még több naív szurkolóval, akik azt hiszik, hogy a jó ügy mellett állnak ki, pedig csak egy még nagyobb öldöklést legitimálnak a fellépésükkel. Mert ebben a játszmában ők is csak eszközök. Ma még mindenki a romos Mariupolt siratja, hogy holnapra a Donbassz húsdarálóján szörnyülködve elfelejtse Bucsával együtt.
Kiemelt kép: MTI/AP/Jevhen Maloletka)
