Mindenekelőtt azért nem, mert cigányság önmagában nem létezik.
Évek óta beszélek, írok, szólok szinte mindig és mindenhol arról, hogy nem szabad a hazai cigányokra (pontosabban a hazai cigány közösségekre) egyetlen homogén masszaként tekinteni.
Ha valaki mégis így tesz, akkor az könnyen úgy járhat, mint ahogyan az az ellenzéki összefogás pártjaival történt szinte végig a kampány során és a választás napján: valamilyennek szerették volna látni a cigányokat, valamit beleképzeltek a (nem létező) cigányság lelkébe, szívébe, fejébe, aztán pedig nem győztek csodálkozni, hogy az lehet teljesen másmilyen is, mint amilyennek ők korábban gondolták.
Nincsen cigányság. Ezt mindenkinek tudomásul kellene vennie végre. És ahogyan a cigányok nem vágynak cigány Mózesre, aki kivezeti őket a szolgaságból, ugyanúgy nem vágynak egyetlen olyan roma jogvédő szabadságharcosra sem, akinek van egy álma, vagy éppenséggel mindenért a többségieket teszi felelőssé. Egyesek talán ilyenek. Mások pedig nem. Azaz a cigányok is sokfélék, és sokféleképpen vélekednek a világról. És ha valóban sokszínűek, akkor komoly felelőtlenség azt gondolni, hogy lehet olyan kampány, lehet olyan program, olyan hívószó, mottó, jelszó, bármi, ami biztosan egy akolba terelné majd őket, és ahol a saját, nyomorultnak vélt sorsközösségüket próbálja mindenáron a szájukba rágni valaki, és így meggyőzni őket arról, hogy valójában mi is lenne nekik a jó, és hova is kellene szavazniuk.
A cigányokkal kapcsolatban a 90-es évek óta folyamatos a politikai diskurzusban az a megközelítés, hogy ha majd egyszer össze lehet fogni, fel lehet markolni a sok bennük rejlő szavazatot, akkor az mekkora erővel is bírhat. Akár önálló pártként a parlamentbe is bejuthatnának, ha mindannyian vagy nagyon nagy többségükben egy általuk preferált pártra szavaznának, vagy biztosan nyerheti az a politikai tömörülés a választást, amely maga mellé tudja állítani őket. És a baloldal itt követte el a legnagyobb hibát az elmúlt években: úgy vélte, hogy a cigányok egységesen lépnek majd abba az irányba, amelyik többet, csillogóbbat, jobbat kínál nekik, mint amit a mostani kormányzat nyújtott az elmúlt évek során. Viszont nagyon sok cigány ember eljutott az elmúlt tizenkét év – és elsősorban a legutóbbi négy esztendő – alatt oda, hogy sokkal inkább hisz a kampányokat megelőző, saját maga által is megélhető valós tapasztalásoknak, mint az ígéreteknek, legyenek azok bármennyire is cukormázba mártottak.
A hazai cigány közösségekben élők egyre nagyobb része mára már megtanulta összehasonlítani a dolgokat, megtanulta, hogy a döntéseit érdemes megfontolnia. És ami még ennél is fontosabb: sok tízezren jutottak el oda, hogy leginkább azzal küzdenek a sematizálás, általánosítás ellen, hogy immár nemcsak visszautasítják, hogy egy kalap alá vegyék őket olyanokkal, akikkel nem akarnak egy halmazba tartozni, hanem tesznek is azért, hogy a cigányokkal szembeni előítéletek legalább rájuk vonatkozóan ne igazolódjanak be. Ez egyfajta egészséges öntudatra ébredés, amelyben az van, hogy amíg eddig természetes reakció volt felháborodni azon, hogy a lopósnak, lustának, erőszakosnak vélt másik cigánnyal mossák össze őket, mostanra nagyon sokan mindent meg is tesznek azért, hogy ezt a többségi társadalom a saját szemével lássa.
Valami hasonló zajlott le a kampányban is. Számos településen találkoztam azzal, hogy a helyi cigányok büszkén válaszoltak nemmel arra a kérdésre, nekik kell-e a dupla családi pótlék, vagy sem. Merthogy ők nem olyanok, mint azok, akiknek csak a segély és a családi kellene, nekik a munka kell, a megélhetés. És az most van. És amíg van, addig meg kell becsülni ezeket az időket. És ők már nem olyanok, mint azok, akik még mindig olyanok. Biztos vagyok benne, hogy lesz, aki érti ezt a gondolatot, még ha elsőre furcsának is tűnik: ha valami polgárjogi mozgalom, akkor az ez. Ha valami identitáserősítés, cigány öntudatra ébredés, akkor az ez. De nem a cigányság szintjén, az nem létezik. Hanem a cigány közösségek és a cigány családok, egyedi cigány sorsok szintjén, akik és amik viszont biztosan léteznek.
Az ellenzéki oldal három cigány képviselőt küld a parlamentbe. Ez mindenképpen megsüvegelendő. Ugyanakkor be kell látniuk az ellenzéki pártoknak maguknak is azt, hogy túl azon, hogy ezzel hangosan és látványosan bizonyították európaiságukat és a részvételi demokráciába vetett hitüket, ez valójában semmi politikai hasznot nem kínált a számukra. Kudarc volt ez a döntés. Politikai értelemben véve biztosan az. A három jelölt kedves, szimpatikus, nemzetközi politikai hetilapok belső oldalaira kívánkozik a történetük. De itthon a cigányok még csak a vállukat sem rántották meg a hírre, sőt, túlnyomó többségüknek fogalma sem volt róla, hogy ők vannak, léteznek, politizálnak. És bár készült komoly felzárkózáspolitikai fejezet is az ellenzék programjához, valójában az ellenzéki program és annak roma fejezete sem jutott el a vidéki közösségekbe. Az átlag cigányok közül szinte senki nem akart értekezni és szakmai vitákat folytatni arról, hogy hol legyenek az iskolai körzethatárok, jó lesz-e a 18 éves iskolába járási korhatár, vagy hogy az oktatási szegregáció ellen hogyan szükséges fellépni. Pedig ezek valóban releváns kérdések, és lehetne is remek vitákat folytatni róluk. De az ellenzéki összefogás folyamatosan annak a kétszáz, elsősorban fővárosi értelmiséginek beszélt az általa megvalósítani javasolt felzárkózáspolitikáról, akik semmi mást nem akartak ezekben a javaslatokban viszontlátni, csakis azt, hogy Orbán és az elmúlt tizenkét év mélyszegénységbe taszított négy-, vagy inkább hatmillió embert, köztük természetes a cigányokat is, akiknek semmire és semmilyen lehetőségük nincsen, azaz őket fogják európai módon megmenteni majd, ha a népnyúzónak láttatni próbált Fidesz-kormányt leváltják végre. Ezt a „kétszáz” nagyon nagy megelégedéssel vitatta meg saját maga között. Csak egy sem volt közülük, aki megnézte volna, hogy mindez értelmezhető, alkalmazható-e a cigányokra. Úgy voltak vele, biztosan.
A valóság ezzel szemben az, hogy sem négy-, sem hatmillió ember nincsen mélyszegénységben. Sőt, az sem igaz, hogy akkora volna a nyomor, hogy egymást ennék vidéken, Szabolcsban az emberek, és csakis a dupla családi pótlék és a vegyes iskolai osztályok menthetik meg őket. Tévedés ne essék, nagyon sok embernek nagyon nehéz, de ezek egyértelműen kevesebben vannak, mint 2010 előtt. És ez a legfontosabb: kevesebben vannak. És ha csökken azok száma, akiknek megélhetési gondjaik vannak, vagy akiknek kenyérre sem jut, akkor az mégiscsak azt mutatja, hogy egyes dolgok jó irányba tartanak.
Fotó: Forgács István gyűjtemény
