Amíg a lányom nem fogalmazta meg, hogy „anyu, te a régi életedet szeretnéd visszakapni, de az lehetetlenség”, nem tudtam, mi a bajom, azt hittem, a gyász az oka, és ebbe bele kell pusztulni – mondja a 78 éves Júlia, aki két éve veszítette el férjét egy hirtelen jött betegség után.

Az ötvenkét, családalapítással, építkezéssel, közös munkával töltött év, majd a tragikus hirtelenséggel bekövetkezett társvesztés nem csak a feleség, de a család életében is markáns változásokat hozott. Júliának és környezetének története plasztikusan világít rá a különbözőségekre – ahogy nincs két egyforma ember, úgy két egyforma életút sem létezik -, de a közös pontokra is, arra, hogy az időskori talajvesztés krízise valamikor és valamilyen módon mindannyiunk életét befolyásolja. A megoldás pedig sosem könnyű, de nem is lehetetlen.

Mit üzennek az adatok?

Tény, hogy a 65 évesek és annál idősebbek aránya Magyarországon a mögöttünk lévő hat és fél évtizedben csaknem két és félszeresére nőtt: míg 1949-ben 7,5 százalék volt a teljes népességen belül, 2014-re már 17,5 százalék. Napjainkra tehát égető problémává vált az elöregedő társadalom, ama bizonyos korfa elvékonyodása, azonban e tényt árnyalja, hogy a klasszikus, életkor alapú demográfiai mutatók csak korlátozott információval bírnak az idősödés folyamatának leírásában. Az életkor és az egészségi állapot javulását előtérbe helyező kutatások szerint nem jelent akkora terhet a társadalmakra az idősödés abban az esetben, ha a magasabb várható élettartamot csökkenő halálozás, a munkában való akadályozottság mérséklődése, és növekvő kognitív képességek jellemzik.

Az idősödés folyamata ebben a tekintetben tehát nem elsősorban azt mutatja, hogy a lakosság az abszolút életkorokat tekintve átlagosan mennyit öregszik, hanem azt, hogy az idős emberek egészségesebbek és hosszabb az életük, várható élettartamuk magasabb, mint a korábbi hagyományos értelemben vett generációké; e kutatások az idős emberek produktivitási potenciálját hangsúlyozzák. A gazdasági függőséget előtérbe helyező szakirodalom általában arra hívja fel a figyelmet, hogy a jövedelemtermelés szempontjából mekkora terhet jelent a korszerkezet megváltozása a társadalom számára, azonban fontos szerepet kap e számításokban az, hogy a gazdasági életciklust nem fix életkorhatárok határozzák meg, hanem a jövedelemtermelés és a fogyasztás szintje. Az eredmények pedig azt mutatják, hogy az idősödés miatti teher ugyan nő, de a változás korántsem olyan markáns, mint ahogy azt a demográfiai mutatószámok előrejelzik.

Öreg fát nehéz átültetni

A számok mögött azonban mindig sikerekkel és/vagy kudarcokkal tűzdelt egyéni sorsok húzódnak. Különös, hogy míg a nemzetközi szakirodalom szerint a férfiakat viseli meg jobban a társ halála, a magyarországi adatok alapján egyértelműen a nőket, s ennek Júlia esete talán az egyik klasszikus példája. „A férjemmel egészen a haláláig együtt dolgoztunk, a kisvárosban, ahol éltünk, ismert könyvelő volt, kiterjedt ügyfélkörrel; nyolcvanévesen, még a halálos ágyán is azon aggódott, kinek adja át a folyamatban lévő ügyeit” – emlékezik vissza.

„Én akkor egyszerre veszítettem el a társamat és a munkatársamat, így a 24 órás elfoglaltságból zuhantam a 24 órás magányba. Rettenetes volt, néha azt hittem, megfulladok.”

A kérdésre, hogyan vészelte át ezt a két évet, azt válaszolta, gyökeres életmódváltással, de a családi viszályok csak nehezítették az egyébként sem egyszerű helyzetet. „Két felnőtt lányom van, az idősebb a szomszédban élt a férjével, ennek ellenére semmiben sem segítettek, a másik meg 150 kilométerről ingázott abban a fél évben, amíg el nem döntöttem, hogy felszámolok mindent, és hozzá költözöm egy idegen városba.” Megkérdeztünk Júlia kisebbik lányát is, ő hogyan élte meg ezt az időszakot? „Anyuval gyerekkorom óta nagyon szoros érzelmi kapcsolatban álltunk, így kötelességemnek éreztem, hogy apám halála után segítsem őt, amennyiben erre igényt tart. A hetenkénti ingázás – hol itt, hol ott éltünk együtt – nagyon kimerítő volt, könnyebb lett volna a nővéremmel közösen vállalni a támogatást, de ő sajnos csak a hagyatékból származó bevételt érezte magáénak, a feladatokat és a helyzettel járó felelősséget nem.”

Kapkodásból jó döntés még nem született

Mindketten nehezen élték meg a váltást, a felcserélődött szerepeket és a család támadásait, a feszültséget pedig csak fokozta a tavasszal érkező koronavírus; másfél év együttélés után ekkor döntött úgy Júlia, hogy visszaköltözik a szülővárosába a másik lányához. „Nem tudom, mi ütött belém, pedig a férjemmel kiterjedt baráti körünk sosem volt, egymásnak éltünk, mégis, az ott maradt, távolabbi rokonság egyre csak azt hajtogatta, hogy menjek vissza, az idősebb lányom szintén szorgalmazta, ígért fűt-fát, én meg azt kezdtem érezni, hogy vissza kell mennem, mert ott születtem, ott éltem 76 évet.”

Az események ekkor vettek viharos fordulatot, mivel Júlia csak a költözést megelőző este közölte fiatalabb lányával, hogyan döntött. A kérdésre, hogy miért ilyen módon cselekedett, ma sem tud pontos választ adni. „Köpni-nyelni nem tudtam, annyira megdöbbentem. Sejtettem, hogy a testvérem keze van a dologban, de mivel nem is látogatták, álmomban sem gondoltam volna, hogy anyám a hátam mögött, telefonon egyezkedik velük, velem pedig meg sem beszéli a problémáit, ráadásul tette mindezt gyógyult rákbetegként, a vírus felfutása közepette, amikor még alig tudtunk valamit erről a betegségről. Minden, amit addig gondoltam és hittem az anyámmal való kapcsolatomról egy pillanat alatt dőlt romba” – emlékezik vissza a lány.

Júlia három hónapot töltött a másik gyerekénél, ezt követően – immár önmaga intézve az adminisztrációt – végleg visszaköltözött a kisebbik lányához.

„Nem is tudom, egyfajta beszűkült tudatállapotba kerültem akkor, és fel sem tűnt, hogy már másnap vittek a bankba, és elhalálozási rendelkezést tetettek a számlámra, magukat megadva kedvezményezettként.

Mint egy robot, olyan voltam, aláírtam mindent, amit mondtak. Vittek aztán ügyvédhez, hogy pereljem be a kisebbik lányom, meg követelték tőlem az anyai részt, ami több mint ízléstelen, mivel az csak a halálom után képződik. Mindenről volt szó, csak arról nem, hogy velem mi lesz, mert az nyilvánvalóan látszott, hogy náluk nem maradhatok. Aztán felkerestem az egyik helyi, jónak mondott idősotthont, de a nagylányom arra is csak húzta a száját, mert sajnálta rá a pénzt, ami amúgy az enyém, az én saját pénzem. Albérletbe akartak lökni, egyedül, a pénzem meg megtartani. Végül mondtam nekik, hogy én ezt nem bírom, visszamegyek, mert a kisebbik lányommal való veszekedések – tiszta hülyeségek miatt, hogy nem úgy mosom el a tányért, meg a hűtőben miért felejtek dolgokat – eltörpültek ezek mellett. Erre halálosan megfenyegettek, és ez volt az utolsó csepp a pohárban.”

Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

A szakemberek szerint a karaktervonások időskorra megerősödnek, s amennyiben az összeköltözést választjuk, sokat segíthet, ha figyelembe vesszük, hogy a szülő szereti-e a környezetét kontrollálni, vagy inkább alkalmazkodó típus. Mindenképpen figyelni kell arra, neki milyen ellenérvei vannak erre, és persze a generációs együttéléshez infrastrukturális feltételek is szükségesek: tágas, tagolt lakás vagy ház, amely az együttélés színtere lesz. Júliáék esetében mindez adott volt, ahogy az anyagi háttér is, ám két sógornője egészen más életutat járt be annak ellenére, hogy mindannyian a nyolcvanhoz közelítenek, mindannyian egészségesek, és ugyanabban a vidéki kisvárosban élték le az életüket.

Magda viszonylag fiatalon, 60 évesen özvegyült meg, férje öngyilkos lett, de felnőtt gyerekei addigra már kirepültek, így egyedül maradt egy 150 nm-es parasztházban, amelyben született. Az özvegyi nyugdíj-kiegészítéssel sem képes fenntartani magát, de a költözésről hallani sem akar; sem valamelyik fogadókész gyerekéhez, sem idősotthonba. „Magda könnyen fordítja el a fejét és kritizál, sosem kellett a pénzzel törődnie, mert míg élt a bátyám, addig ő, utána meg a gyerekei gondoskodtak róla. Nyolcvanezer a nyugdíja, a gyerekek meg tízmilliókból újították fel a házát, hogy ne dőljön rá, és ott maradhasson, ha már ilyen makacsul ragaszkodik hozzá. Arról nem is beszélve, hogy időről időre összetöri magát, és azt mondja, már megint a kutya borította fel, de hát könyörgöm, én itt a lányomnál két nagykutyát etetek, és sose borulok fel! Szóval az a kiskutya, az a szinonimája annak, hogy már megint többet ivott a kelleténél” – mondja Júlia.

Éva, a másik sógornő, 77 éves kora ellenére családfenntartó. Évtizedek óta alkohollal küzdő férjével és középkorú, egy baleset következtében mindkét lábán protézissel élő fiával él együtt, azonban most ő is választás előtt áll: a férje combnyaktörést szenvedett, így a családnak döntenie kell a továbbiakról, figyelembe véve a bácsi szándékait, aki jelen pillanatban sem mozogni, sem beszélni nem akar, még a közvetlen családtagjaival sem. „Évát szerintem az tartja életben, hogy elláthatja a fiát, aki különben a műlába ellenére nem szorulna rá, csak így kényelmes neki. Még mamacsengőt is felszereltek a szobájába, amivel az anyját ugráltatja, ha kell neki valami, mert az könnyebb, mint felkelni az ágyból. De ők alakították így, az ő dolguk” – vélekedik Júlia a másik sógornője hátteréről.

Otthonból otthonba?

Hazánkban 2014-ben a nők születéskor várható élettartama 79,4 év volt, a férfiaké 72,3. Az egyedül maradt idősek – többnyire nők – életében jelentős lehet az elmagányosodás, azaz a szubjektív jólétre leginkább negatívan ható tényező a házastárs elvesztése, amely erősebben hat a rossz anyagi körülményeknél és a saját egészségügyi állapot romlásánál is. 2011-ben a 60 év felettiek 2,7 százaléka, vagyis 63 ezer ember élt valamilyen intézményben, az életkor emelkedésével azonban növekvő tendencia figyelhető meg: a legidősebbek több mint 10 százaléka, többségében nők választják ezt az utat. A bentlakók legnagyobb arányban nőtlenek, illetve hajadonok, őket követik az özvegyek, az elváltak, legkisebb arányban pedig a házasok. Júliáék esetében is felmerült az idősotthonba költözés lehetősége, egyelőre azonban várnak, aminek több oka is van.

„Sokat beszélgettünk róla, ki is néztünk egy Budapest környéki magánintézményt, mindkettőnknek tetszett, igaz, közel tízmillió a beugró, viszont önálló apartmanja lenne anyunak, lényegében egy szálloda egy ősfás parkban, tőlem 15 percre, uszodával, napi ötszöri menüválasztásos étkezéssel, könyvtárral, orvosi ellátással és számos extra szolgáltatással. Aztán hosszas önvizsgálat és gondolkodás után úgy döntöttünk, várunk, mivel anyu szellemileg és fizikailag is szerencsére teljesen ép, az ő valódi problémája a magány, amit viszont a legszuperebb intézmény sem fog megoldani” – mondja Júlia lánya, s a szakirodalom, illetve az intézményvezetők, dolgozók és maguk az ott élők is osztják a véleményét.

Idős korban már nem, vagy csak nagyon ritkán születnek elmélyült emberi kapcsolatok, s az idősotthonok lakóinak továbbra is a család – amennyiben van – marad az elsődleges és legintimebb kötelékük. De az is elfogadott tény, hogy aki valamilyen kényszerből költözik be egy otthonba, bármilyen nagyszerű is az intézmény, nem fogja ott jól érezni magát, tehát az optimális az, ha magában az idős emberben fogalmazódik meg az igény, a családja pedig – ha van – támogatja ebben.

A döntésnél gyakran felmerülő szempont a költségvonzat is, amely két részből áll: a havidíj általában a nyugdíj 80 százaléka (vagy egy előre meghatározott összeg), és a „beugró”, amely attól függően változik, milyen minőségű, illetve fenntartású az intézmény; néhány százezertől a milliós összegekig. Ez utóbbit a családok, de a politika és a média is olykor elrettentő példaként jegyzik, s a megfizethetetlen jelzővel illetik.

Valójában azonban a legtöbb idős ember rendelkezik ingatlannal, s annak eladásából fedezik, fedezhetik a bekerülés egyszeri költségét. Természetesen az is legitim érv, ha a családnak – akár az unoka lakáshoz juttatása, akár egyéb szükséglet okán – más tervei vannak az idős szülő ingatlanával,

ez esetben azonban a pontos megfogalmazás nem úgy hangzik, hogy „nem tudjuk megfizetni”, hanem hogy „nem akarjuk”.

„Nálunk szerencsére nem lenne anyagi akadálya az otthonnak, de ahogy a lányom is mondta, a férjemet és vele a régi életemet nem kaphatom vissza még ott sem. És két évembe telt, mire ezt el tudtam fogadni. Együtt élni persze nehéz, még akkor is, ha két ember szereti egymást, mert az első 18 évtől eltekintve sosem éltünk egy fedél alatt, amikor meg igen, akkor egyértelmű volt a szülő-gyerek viszony. Mostanra, még ha nem is teljesen, de lassan felcserélődnek a szerepek, szóval újra kell tanulni sok mindent, mindkettőnknek. De mára legalább elfogadtam, hogy akármennyi segítséget is kapok, a túléléshez magam is kellek” – zárja gondolatait Júlia.

Kiemelt kép: Pixabay