A világ apokaliptikus állapotára senki más megoldást nem tud, semmi más megoldást nem tudunk adni, csakis a Krisztusban való hitet. Körülöttünk látszólag minden felbomlóban van, az origo kimozdult a helyéből. Krisztus azonban változatlanul szilárd pont – nyilatkozta Kató Béla, az erdélyi református egyházkerület püspöke, akit a református egység napjáról és a Kárpát-medencében való megmaradásról kérdezett a hirado.hu. Idén ugyanis Gyulafehérvár és Nagyenyed ad otthont az egységnapnak május 19. és 21. között, ahol a református erdélyi oktatásra is emlékeznek, Bethlen Gábor fejedelem 400 évvel ezelőtt alapította a Collegium Academicumot Gyulafehérváron.

– Felbolydult a világ. Még ki sem lábaltunk a koronavírus-járványból, amikor is a közvetlen szomszédságunkban hatalmak feszültek egymásnak. A Kárpát-medencei reformátusok viszont a egységnapra hívják az ünnepeli vágyókat felekezeti hovatartozás nélkül. Miért lenne különösen fontos most az egység megélése?

– A Kárpát-medence tíz református egyházkerülete 2009-ben elhatározta, hogy létrehozza az 1918 előtti református egyház állapotának megfelelő, egyetemes konventet. Amikor ez egyházjogilag létrejött, úgy döntöttünk, hogy minden esztendő május utolsó vasárnapját az egység napjának szenteljük, találkozunk egymással. Az elmúlt tizenhárom esztendőben nemes hagyománnyá vált ez a kezdeményezés. Ilyenkor a Délvidéktől a Székelyföldig megmozdul a reformátusság. A járvány miatt azonban az utolsó két esztendő kimaradt. 2020-ban Marosvásárhelyen gyűltünk volna egybe. Ez az esztendő Trianon miatt szimbolikus jelentőséggel bírt. Közösségeink emlékében vészes esztendőként él a száz évvel korábbi dátum. Azt gondoltuk,

úgy válaszolunk a történelmi mementóra, hogy száz megújított templomot szentelünk fel, áldunk meg.

A lezárások miatt ez nem valósulhatott meg. Azonban az ünnepre most újra lehetőség nyílik. Érthető, hogy ha azt mondom, hogy ki vagyunk éhezve a találkozásra, amely rendkívüli erővel bír és feltölt mindannyiunkat. Az idei év is erős szimbólummal bír, arra emlékezünk, hogy négyszáz esztendeje Bethlen Gábor Gyulafehérvárott megalapította a híres Collegium Academicumot. Ezért hívjuk Gyulafehérvárra az egységnapi találkozót, hogy ott együtt ünnepeljünk.

– Püspök úr a beszélgetésünk előtt pár perccel tért vissza Gyulafehérvárról, ugyanis május 19-től kezdődően Erdély ősi történelmi városa ad otthont a magyar református egység napjának. Többnapos rendezvényre készülnek a hívek örömére. Mit adhat az egységnap azoknak, akik eltávolodtak az egyháztól, a közösségtől, most azonban keresik az azonosulási pontokat?

– Minden ilyen találkozó egyúttal a misszió lehetősége is. Ha egy boldog, örömteli közösséget látunk, akkor az emberben ott a vágy, hogy részesedni szeretne ebből.

A szűk esztendők után reménykedhetünk abban, hogy sokakban felmerül, hogy keressék a reformátusok közösségét,

az együtt levés lehetőségét. Az elmúlt esztendők példája alapján látjuk, hogy „áron is meg kell venni az alkalmakat”(szerk.:Efézus 5: 16-17), hiszen van olyan idő, amikor nem lehet. Ezért meg kell becsülni az ilyen lehetőségeket, a 90-es évek előtt egyáltalán nem találkozhattunk, aztán jött a járvány és most meg itt a háború, ami annyira a máról a holnapra élésre kényszerít bennünket, hogy a jövőbeni lehetőségeket kétségessé teszi. Így mindenkit csak arra bíztatok, hogy most jöjjön közénk és erősödjünk meg.

– Lehet-e érzékelni a háborús helyzet bizonytalansága következtében, hogy a hívek még inkább az egyház és ezen keresztül az Isten felé fordulnak?

– A félelem sok esetben arra készteti az embert, hogy tömörüljön, egyedül félni valahol, átvészelni nehezebb, mint közösségben, tömegben lenni. A vírus eltávolított néhányakat. Mi magunk is azt mondtuk a járványhelyzetre tekintettel, hogy maradj otthon, nem hogy gyere el. Holott korábban mindig közösségbe hívtunk. Ez van, akiben zavart keltett, eltávolított, amit át kell hidalni. Hiszem azt, hogy az emberek a háborús vész alatt keresik a támaszt, a menedéket. Együtt vannak, együtt imádkoznak, összetartanak és örülnek is ennek a közösségnek.

– Krisztus a jövő, együtt követjük őt – így hangzott a 2009. május 22-én rendezett egységnap jelmondata. Amikor is helyreállították a korábban létező, de történelmi okok folytán megszűnt egységet a meglévő egyháztestek között. Milyen várakozások voltak akkor és több mint tíz évvel az események, az egység megteremtése után, teljesültek-e a várakozások?

– Amikor ezt a jelmondatot választottuk, akkor arra törekedtünk, hogy mindenki számára meg tudjuk fogalmazni azt a látást, ahogyan mi elképzeljük az egyház és a közösség életét.

Amikor azt mondjuk: „Krisztus a jövő” – akkor azt fejezzük ki, hogy a világ apokaliptikus állapotára senki más megoldást nem tud, semmi más megoldást nem tudunk adni, csakis a Krisztusban való hitet. Mi erre próbáljuk tanítani egymást, hozzá próbáljuk magunkat kapcsolni, nélküle nem lehet. Miben bízhatnánk?

Körülöttünk látszólag minden felbomlóban van, az origo kimozdult a helyéből. Krisztus azonban változatlanul szilárd pont.

– A rendszerváltás elején még félmillió reformátust tartott számon az erdélyi egyházkerület, mostanára ez a szám háromszázezerre tehető. Bár jelentős az apadás, de önök mégsem tették fel a kezüket, és nem törődtek bele a lassú elmúlásba, hanem építkezésbe kezdtek, a jövőbe fektetnek. 2022 az erdélyi református oktatás éve. Idén fejeződik be több beruházás, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is halad a kollégiumok felújítása. Emellett Erdély-szerte több óvoda is épül. Mégis megéri nemzetben gondolkodni?

– Az erdélyi magyarság immáron száz esztendeje az iskola és a templom bűvkörében él. Ahogyan ezt Reményik Sándor megfogalmazta a Templom és iskola című versében. Nincs más lehetőségünk, csakis e kettő építése és megtartása. Ha valaki egyáltalán valamilyen jövőt képzel itt Erdélyben, akkor nincs más esélye, mint ezeket a nagyon jól meghatározott kereteket kell megtartania és újból és újból feltöltenie. Ha nincs anyanyelvi oktatás, nincs magyar nyelvű református egyház. Ha valahol megszűnik az iskola, akkor ott már csak idő kérdése és megszűnik az egyház is.

A mi ötszázéves múltunk folyamatosan arra tanított bennünket, hogy az ismeretünket, önazonosságunkat az anyanyelvünkön szerezzük meg.

Az elmúlt tíz évben a magyar kormány támogatásával megpróbáltuk bepótolni a korábbi idők ránk mért lemaradásait. Óvodákat, iskolákat, egyetemeket és más, kulturális intézményeket újítottunk meg, illetve újakat is létrehoztunk.

– A magyar szülők magyar iskolákba viszik gyermekeiket? Keresik azt a közösséget, ahol az identitásuk össze tud olvadni az anyaországéval?

– Igen, ez nagyon fontos, de akik szervezik a közösség életét azoknak nemcsak a fényt, de az árnyat, az emberi gyarlóságot és gyengeséget is látni kell. Ha a család lakhelyétől messze, nyolcvan–száz kilométerre van a magyar iskola, akkor viszonylag kevés szülő választja azt, hogy mindenáron elvigye a gyermekét a magyar iskolába. Inkább az egyszerűbb mellett dönt, és román iskolába íratja be gyermekét. Itt már veszítettünk is, mert beolvadnak. Aki tehát felelősen tervezi a magyar közösség életét, annak arra kell törekednie, hogy minél közelebb, minél több olyan intézetünk legyen, ahol meg tudjuk tartani az embereket. A magyar kormány is ezt segíti. Ha meg akarunk maradni, akkor ez az egyedüli helyes út. Ezeket az intézményeket olyan szintre tudjuk emelni, hogy az a jelen kihívásainak is megfeleljenek. A sok óvoda, iskola, a Sapientia is egy sikertörténet, de a sportnak nyújtott támogatás is az identitást erősíti, nem tudok olyan intézményt mondani, ami nem töltené be ezt a szerepét, még egy utolsó kocsma is fontos, ha közösséget szervez.

Az erdélyi magyarság csak az intézményein keresztül tud megmaradni. Nincs más esélyünk. Ha azok elvesznek, emlékké válunk.

Mi ezt nem szeretnénk, mi 1150 helyen prédikálunk, és amíg az egyházaink itt vannak, az intézményrendszereink, addig felelősségünk, hogy amit eddig ötszázezer ember hordozott azt most háromszázezren vigyük tovább. Ehhez fel kell nőni, és öntudatosnak kell lenni.

– Népszámlálás is zajlik Erdélyben. Mivel tud segíteni a református egyház abban, hogy láthatók legyenek azok, akik identitásukban, nyelvükben a magyar nemzethez tartoznak?

– A világ a számokban gondolkodik, és abban ítél. Amikor kifelé kell egy ügyet képviselni, s a kollektív jogokról kell beszélni, akkor nem mindegy, hogy mekkora tömeg áll mögöttünk. Sokat kell az emberekkel beszélni annak érdekében, hogy ezt mindenki pontosan megértse. Az már másik kérdés, hogy milyen eszközeink vannak. Romániában most egy újfajta népszámlálási technikát vezettek be, amely valójában önszámlálás, és lehetőséget ad arra, hogy mozgósítsunk, s biztassuk az embereket. Egészen egyszerű szavakkal kell elmagyarázni, hogy miből mi következik. Most úgy érzékeljük, hogy az erdélyi magyarság olyan ötven százalékban meg fogja számlálni önmagát. Erre a magyarok által többségben lakott megyékben nagyobb a hajlandóság, mint más tájakon. Arra biztattuk a református egyház lelkészeit, buzdítsák a híveiket, hogy a világ előtt vallják meg hitüket és magyarságukat, mert az összefügg a jövővel. Bátran kell keresni a kapcsolódást, munkálkodni azon, hogy minél többeket érjünk el.

Kató Béla 1954-ben született a Kovászna megyei Barátoson. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református karán végzett 1979-ben. 1977-től egy évig a nagyszebeni német nyelvű Lutheránus Teológián is tanult. Ezt követően Cófalván végezte lelkészi szolgálatát, majd az illyefalvi református egyházközség parókus lelkészeként. 2003-tól a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke. 2012 decemberében választották első alkalommal az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé. 1994-ben Bethlen Gábor-díjat kapott, 1995-ben elnyerte a Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díját. 2004-ben a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben, 2017-ben pedig Külhoni Magyarságért Díjban részesült, majd 2021-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetésben. Nős, két gyermek apja.

Forrás és fotó: hirado.hu