Semmilyen modell nem utal arra, hogy mostanában elpusztítanánk magunkat, elég optimista vagyok az emberiség jövőjével kapcsolatban – mondja a világhírű fizikus-hálózatkutató. Interjú.

–A kiállításon egyik ikonikus projektjük eredményei, a Nature folyóirat százötvenedik évfordulóját reprezentáló hálózatgrafikák szerepelnek. Ez akkor most tudomány vagy művészet?
-Majd a látogatók eldöntik. Természetesen nem én találtam fel a spanyolviaszt, a tudomány művészetbe való beemelésének elég nagy hagyománya van. Többek közt a magyar festő- és fotóművész Kepes György révén, aki a múlt század első felében előbb a Moholy-Nagy László alapította chicagói tervezőintézet fény-szín részlegét vezette, majd a Massachusettsi Műszaki Egyetemen tanított vizuális tervezést. Neki volt egy formabontó kiállítása az ötvenes években, ahol kutatólaborokból kiválogatott munkák szerepeltek vizuálisan koherens elrendezésben. Vagy hogy egy másik példát mondjak, itthon is jól ismert Bernar Venet neve. Ő egy híres sorozatában szó szerint képleteket festett fel óriá­si vásznakra, felvállalva, hogy a jelentésük nem érdekli, csupán esztétikai formaként tekint az alakzatokra. Amiben a mi tevékenységünk mindezektől különbözik, hogy a vizualizációink a tudományos és a művészeti közegben egyaránt értelmezhetők: kizárólag a saját kutatásainkat jelenítjük meg ily módon, és bízom benne, hogy az eredmény önálló műalkotásként is megállja a helyét. Vagyis ebben az esetben pont fordítva van a dolog, ugyanis az én művészet iránti érdeklődésem határozta meg azt, hogyan jelenítjük meg a tudományt. Egy új terület van születőben: a data art, avagy az adatalapú művészet. E mozgalom elindítása és formalizálása az egyik célom a következő évben Peter Weibellel.

-Ha hozzátesszük, hogy eredetileg szobrásznak készült, talán nem is olyan különös történet ez. Miért döntött végül a fizika mellett?
-Nagyon egyszerű okból. Romániában a nyolcvanas évek közepén országosan négy-öt helyet hirdettek szobrász szakra, ahova eleve csak művészeti iskolások juthattak be. Én viszont matek–fizika tagozatosként végeztem a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban, ezért tudtam, hogy semmi esélyem. Így, bár oda sem volt könnyű bejutni – hetvenöt hely volt összesen – atomfizikára felvételiztem a Bukaresti Egyetemre. A képzőművészeti érdeklődésem persze sosem múlt el, később, már a Notre Dame Egyetemen például hallgattam művészeti tárgyakat is. Tulajdonképpen mintha három identitásom lenne: a kevesek által értett, bonyolult szakcikkeket író tudósé, a mindezt emberi nyelvre lefordító ismeretterjesztő szakemberé és a vizualizálásban hosszú idő után önmagára találó művészé.

 -Mint afféle reneszánsz ember a polihisztorok korából, amikor a reál és a humán tudományok még kéz a kézben jártak.
-Érdekes, hogy a legnagyobb polihisztornak Leonardót tartjuk, akinek nemrégiben olvastam újra az életrajzát, és csak most tűnt fel, hogy mindig mérnökként hivatkozott magára, és így is mutatkozott be. Sőt, eleve azért utazott Firenzéből Milánóba, hogy mérnök lehessen az udvarban, és maga mögött hagyhassa művészi identitását. Nem véletlen, hogy olyan kevés festménye volt. Csak azok fennmaradtak, ellenben a fantasztikus tudományos tevékenységét csak az elmúlt év­tizedekben tudták feldolgozni, hiszen bár mindent lejegyzett, semmit nem publikált. Egész életében a festőművész címke ellen küzdött, mert a tudós-mérnök identitást érezte inkább a magáénak.

A Mandiner teljes cikke itt olvasható.

Szerző: Farkas Anita

Kép: Mandiner