Ukrajna tagjelölti státusának megadását javasolja az Európai Bizottság. Segít-e Kijeven a nyilvánvalóan politikai és méltányossági alapú döntés? Az Európai Unió hitelességét, következetességét és egységét biztosan nem erősíti. Sőt, Ukrajna esetleges uniós tagsága akár az EU végét is jelentheti.
Talán nem véletlen, hogy keleti szomszédunk európai integrációjával a Kremlnek nincs semmi baja. Nagyon jól látja ugyanis, hogy mivel járna Kijev és Brüsszel számára. Azon még csak mosolyogtunk, hogy a háború kirobbanása óta Ukrajna az Eurovíziós Dalfesztiváltól kezdve minden nemzetközi versenyt megnyer, az azonban már kevésbé vicces, hogy jó eséllyel az Európai Unió is tagjelölti státust ajánl Kijevnek. A jelenlegi, részben mesterségesen felkorbácsolt, mindent morális alapon megközelítő hangulatban mindenki a maga módján szeretne segíteni Ukrajnának, Kijev pedig megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből.
Úgy gondolja, hogy neki most minden jár, és megpróbálja tőkésíteni az áldozati szerepet.
Teszi ezt az Európai Unió tekintélyét is romboló követelőző, irritáló stílusban. Szerepébe beleszerelmesedve Volodimir Zelenszkij már arról beszél – talán azt is hiszi –, hogy a tagjelölti státus közelebb viszi Ukrajnát a győzelemhez.
Könnyen belátható, hogy az Európai Unió saját sírját ásná meg azzal, ha belátható időn belül felvenné Ukrajnát. Egy ilyen méretű országot még akkor sem volna egyszerű integrálni, ha a gazdasága nem olyan állapotban lenne, mint Ukrajnáé. A hasonló méretű, de sokkal prosperálóbb Törökország talán már le is mondott a csatlakozás reményéről. Az unió ráadásul még a 2004-es és a 2007-es bővítési köröket sem emésztette meg igazán. De a Kijevnek tett ígéret fényében az is megmagyarázhatatlan, hogy miért halad olyan lassan a Nyugat-Balkán országainak Ukrajnánál jóval könnyebb feladatot jelentő integrációja. És ha már a posztszovjet országok unióhoz való közelítéséről beszélünk: az is talány, hogy Ukrajna és Moldova – nem mellesleg jelenleg Európa két legszegényebb állama – miért kaphat tagjelölti státust, ha a korrupció elleni harcban például sokkal előbbre járó Grúziának csak hitegetés jár.
Jelen állás szerint Albánia, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Törökország EU-tagjelölt. Koszovó és Bosznia-Hercegovina lehetséges jelöltek, és hozzájuk csatlakozik az EU-csúcs döntésének függvényében a három posztszovjet állam. Elfogadhatatlan lenne, ha az utóbbi hármasból bármely ország a többieknél gyorsabb ütemben közeledhetne Brüsszelhez, így ha az Európai Unió lelkiismereti vagy politikai okokból fel akarja venni Ukrajnát, akkor két választása marad:
vagy felveszi a többi tagjelöltet is, ami szétfeszíti, vagy egyiket sem, ami pedig a hitelességét rombolja tovább.
Miközben az Egyesült Államok gazdaságilag, politikailag és stratégiailag is profitál az orosz–ukrán konfliktusból, Európa lépten-nyomon lábon lövi magát. Az öngyilkos szankciókat és fedezet nélküli keménykedéseket látva nem meglepő, hogy az arcátlanul uniós tagságot követelő Ukrajnának az Európai Bizottság igent mondott, és Ursula von der Leyen kék-sárgába öltözve átszellemülten jelentette be a tagjelölti státus megajánlását. Az Európai Bizottság elnöke szerint Ukrajna egyértelműen bizonyította elkötelezettségét az európai uniós értékek iránt, az ország évek óta fokozatosan közeledik az EU-hoz. Korábban Kijevben egyenesen azt állította, hogy a koppenhágai kritériumok 70 százalékát már teljesítette is. Zelenszkij elnök hátát lapogatva támogatták a tagjelölti státus megadását az európai nagyok, Emmanuel Macron, Olaf Scholz és Mario Draghi is.
Persze amikor a kamerákat kikapcsolták, és a vonat elhagyta Ukrajnát, akkor az uniós vezetők már hosszú, legalább másfél évtizedes útról beszéltek, sőt az is kiderült, hogy Scholz németes alapossággal egy jegyzéket is átadott Kijevben, amely ecsetelte az ukrán integráció előrehaladásának feltételeit.
Berlin ezek között megemlítette a működő jogállam kiépítését, a gazdaság liberalizálását, a korrupció elleni harcot, de még magának az Európai Uniónak az átalakulását is. S hogy Brüsszelben sem gurult el mindenkinek a gyógyszere, azt jelzi, hogy a korábbi hasonló esetektől eltérően a bizottság ezúttal jelezte, hogy amennyiben Ukrajna nem teljesíti a vállalt kötelezettségeit, fenntartja a státus megvonásáról szóló döntés lehetőségét. Ennek kapcsán az ukrán Jevropejszka Pravda meg is jegyezte, hogy ezzel Brüsszel lényegében azt mondta, Ukrajna nincs felkészülve arra, hogy tagjelölt legyen, mégis megkapja a státust.
Tudják az ukránok is nagyon jól, hogy egyelőre alkalmatlanok fellépni az európai integráció első lépcsőjére.
Ukrajna jogállamiságával kapcsolatban több kérdés merül fel, mint a 27 tagéval együttvéve. Ha csak az elmúlt évet nézzük, említhetjük az ellenzék ellehetetlenítését már a háború előtt. Egyes pártokat egyszerűen betiltottak, másokat nyomás alatt tartanak. Politikusokat tartóztattak le a bíróság megkerülésével, a nemzetbiztonsági tanács lényegében a hatalom meghosszabbított kezévé, a tisztogatások végrehajtásának eszközévé vált. Ebből következik, hogy az igazságszolgáltatás nem független. Olyannyira nem, hogy Zelenszkij az elnöki hatásköröket jócskán túllépve egyszerűen feloszlatta volna még az alkotmánybíróságot is. De nemcsak pártokat, hanem ellenzéki tévéket és más sajtóorgánumokat is betiltottak, így a média egyensúlya szintén már a háború előtt durván megbillent. A sajtószabadság a háborúval még tovább szűkült.
Ukrajna talán legnagyobb rákfenéje az oligarchikus berendezkedés. Az oligarcháknak, azaz a rendkívüli vagyonnal és politikai súllyal bíró magánszemélyeknek talán egyik posztszovjet országban sincs akkora befolyásuk, mint Ukrajnában. Amikor Volodimir Zelenszkij tavaly hadjáratot indított ellenük, az sem a rendszer felszámolásáról, hanem a hatalmi harcokról szólt.
A kárpátaljai magyarok példáján keresztül közelebbről is láthatjuk, hogy nemcsak az emberi, hanem a nyelvhasználathoz, az anyanyelvi oktatáshoz fűződő kisebbségi jogok is súlyosan sérülnek Ukrajnában. Az elmúlt években az egymást követő elnökök és kormányok hagyták figyelmen kívül a velencei bizottság ezzel kapcsolatos ajánlását is. És akkor még nem beszéltünk a gazdaság állapotáról, amelynek finanszírozása a háború nélkül is komoly teher volna az Európai Uniónak. Ehhez jött a háború, így idén a gazdaság az előrejelzések szerint a felére zsugorodik. Az ország romokban hever. A háború a korábban is problémás közbiztonságra is kihat, hiszen valamit kezdeni kell majd a lakosság kezében lévő rengeteg fegyverrel a tűzszünet, az egyszer csak bekövetkező békekötés után is.
A sort még folytathatnánk, a példákat hosszasan lehetne sorolni. Nem kell azonban szakértőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, Ukrajna egyelőre alkalmatlan az uniós tagságra.
De még tárgyalni sem nagyon van értelme róla, hiszen azt sem tudjuk, hol húzódnak majd egy év múlva a határai.
Így néhány ország – Ausztria, Dánia – kivételével a többség feltehetően csak azért nem hangoztatja a fenntartásait, mert a szakmai kritériumokat félretolva morális gesztusként tekint a tagjelölti státus megadására. Titkon abban bízva, hogy maga az integráció reálisan egy-két évtized kérdése. Ez járhatott Vlagyimir Putyin fejében is, amikor a szentpétervári beszédét követő pódiumbeszélgetésen így fogalmazott: „Az EU a NATO-val ellentétben nem katonai-politikai tömb, ezért mi mindig azt mondtuk és azt mondom most is, hogy a következetes álláspontunk érthető: nincs kifogásunk ellene.” Valójában tehát a többség is abban reménykedik, hogy a volt orosz kormányfőhöz, később kijevi nagykövethez, Viktor Csernomirgyinhez kötött anekdota alapján
Ukrajna majd csak Törökország után lesz az EU tagja.
