Programszervezés a köztársasági elnöknek?

Kevés annyira idegesítő dolog van a polgári életben, mint amikor embertársaink programot csinálnak nekünk, meg akarják szabni, mit gondoljunk, hogyan viselkedjünk, hová menjünk. A politikában ennek különös divatja alakult ki: elhatárolódások, nyilatkozatok, demonstrálások elvárása, kikényszerítése.

Legutóbb – közeledvén a nyári uborkaszezon – a Párbeszéd (az meg micsoda?) egyik politikusa szólította fel (?) Novák Katalint, hogy vegyen részt a Pride valamelyik rendezvényén. A másik oldalról pedig érkezett az ezzel ellentétes kérés a köztársasági elnökhöz: ne vegyen részt rajta.

Érdekes pozíció a magyar államfőé. „Megtestesíti a nemzet egységét”, szól a nehezen kézzel fogható feladat. Ez elsősorban azt rejti, hogy valamennyi magyar állampolgárnak, sőt a magyar nemzet valamennyi tagjának az elnöke, mégpedig azon az alapon, hogy ők magyarok, illetve magyar állampolgárok.

Természetesen mindenkinek seregnyi egyéb identitása is van az etnikain kívül, azt azonban már nem lehet elvárni senkitől, még a köztársaság elnökétől sem, hogy ezeket mind egyszerre képviselje.

Nem tudja lefedni a teljes társadalom minden szegmensét. Ha egyesek az abortusz kiterjesztését követelik, ugyanúgy tüntetnie kell velük, mint az abortusz-ellenesekkel? Ha a Fradi nyeri a bajnokságot, együtt pezsgőzzön a zöld-fehérekkel, jövőre pedig, ha úgy alakul, az Újpesttel? Lehet-e egyszerre szolidáris a tolvajjal és a meglopottal? Kereszténnyel és ateistával, húsevővel és vegánnal, dohányossal és nem dohányzóval, alkoholistával és absztinenssel? Állást kell-e foglalnia minden konfliktusban, kockáztatva ezzel, hogy nem lehet mindenkinek egyszerre megfelelni?

Nyilvánvalóan vannak prioritások – legyenek is, hiszen ez már politika.

Egy baloldali vagy zöld elnök mást tart fontosnak, mint egy konzervatív. Ez pedig (mivel az elnök személyéről a parlament dönt) óhatatlanul a választásokon kifejezett többségi akaratra rímel. A normálistól eltérő szexuális orientációk szimbolikus felkarolása pedig jelenleg nem tartozik a magyar közösség prioritásai közé.

Ha mondjuk Katarban letartóztatják egy honfitársunkat szivárványos zászló lengetéséért – függetlenül attól, mit gondolunk erről – a magyar államnak kötelessége az illetőnek a lehető legnagyobb támogatást megadni. Ahogy bárkinek, aki idegenben bajba kerül. De nem azért, mert az illető bélyeggyűjtő, Fradi-drukker, vonaton bliccelő vagy homoszexuális, hanem azért, mert magyar.

Novák Katalin pontokba szedte, miket tart fontosnak (pl. családok, nők, rossz körülmények között élők, tehetséges fiatalok), a Pride melletti kiállás nem szerepelt ezek között. (A Fradi-Újpest kérdésben sem foglalt állást.)

S miközben mi azon lamentálunk, ki hova menjen felvonulni – Norvégia fővárosában, Oslóban egy merénylő tüzet nyitott egy melegbár bulizóira. Nem tudom, a norvég elnök felvonult-e a helyi Pride-on (csodálkoznék, ha nem), de talán a skandináv LMBTQ közösség becserélné azt egy békésebb közegre. Akár csak egy olyanra, mint a homofóbnak kikiáltott magyar. Amit viszont furcsállottam, hogy a hírek szerint egy belvárosi szórakozóhelyről volt szó.

Vajon miért kell egy szűk szubkultúrának a főváros szívében, mindenki szeme láttára és provokálására tartani különös partijait?

Miért kell az Andrássy úton vonulni (az idén ezt a Mi Hazánk megakadályozta), miért kell zászlókat lengetni és agresszíven az erre szemlátomást kevéssé fogadókész többség arcába nyomulni? Aztán pedig panaszkodni a kirekesztés miatt, és programjavaslatokat tenni a köztársaság elnökének egy olyan pillanatban, amikor a szomszédban háború zajlik, sosem látott energiahiány, gazdasági válság és népvándorlási hullám fenyeget.

Forrás és teljes cikk: vasarnap.hu/Ungváry Zsolt

Kiemelt kép:  MTI