Az epheszoszi Artemisz-templom az ókori világ hét csodáinak egyike volt. Zseniális tervezők, szorgos kivitelezők, az emberi elme és ügyesség diadala. Mindig vannak azonban, akik ha építkezni nem tudnak, a rombolással akarják észrevétetni magukat. Akadt egy szerencsétlen beteg ember, aki a pusztításban lelte örömét, és felgyújtotta a templomot, hogy neve így maradjon fenn. Mert a jókat és a rosszakat egyaránt feljegyzi a történelem, sajnos olykor még többet is emlegetjük a gonoszokat.
Az utókor aztán úgy döntött, felejtésre ítéli a gyalázatos tett elkövetőjét, és nevét mindenhonnan kitörölte, ne érhesse el célját. Valahogy mégis megmaradt, Hérosztratosznak hívták. Bár az a gyanúm, ez a név túl jól hangzik ahhoz, hogy valódi legyen; talán a kamu név elterjesztésével sikerült végképp elfeledtetni az eredetit.
A fenti történet Varju László DK-s képviselő károgásáról jutott eszembe, aki a dévai gyermekotthon molesztálási botránya kapcsán rúgott bele Böjte Csabába. A ferences szerzetest – aki több ezer árva és/vagy nehéz sorsú gyereket vett szárnyai alá, mentett meg és indított el az életben – személyes felelősség ugyan nem terheli a kínos ügyben, mégis alkalmat adott a méltatlan támadásokra. Sajnos, nehezen kivédhető, ha a mégoly körültekintő vezető lelkiismeretessége dacára a sok-sok tucatnyi alkalmazott közül valaki megtéved. Még Jézus 12 tanítványa között is akadt egy Júdás.
Varju és társai most Hérosztratosz útját választották. Ha már létrehozniuk nem sikerül semmi nagyszerűt, ha már nem tettek hozzá semmi hasznosat a világhoz, hát marad a könnyebb megoldás: a pusztítás.
A hatalom, az erő, a befolyás adomány, és értékét az adja, hogy ki mire használja. Ez különbözteti meg a hitványt a nemestől. A közösség irányítására, a dolgok alakítására kapott küldetés lehet hasznos, közömbös vagy káros. Az ellenzék az utolsót választotta, mivel az elsőre alkalmatlan, a másodikhoz pedig túl izgága és gőgös.
A Vasárnap teljes írása itt olvasható.
Szerző: Ungváry Zsolt
Kép: Kovács Tamás
