Vajon mi az értelme a monarchiáknak? Mit fejeznek ki a királyok, amit a köztársasági elnökök nem?

Úgy gyászolja hazánk és sok más ország népe II. Erzsébet brit királynőt, mintha mindannyian a Brit Nemzetközösség tagjai volnánk, és ő lett volna az államfőnk – a koronás főnk.

Persze a brit uralkodó a modern időkben nemzetközileg ismert híresség is, akárcsak egész családja. De mégis feltehetjük a kérdést:

vajon miért érint meg minket ennyire egy másik ország uralkodójának halála?

A nyugati világ másik ilyen hatalmas uralkodócsaládja a spanyol – vajon a már fia javára lemondott I. János Károly, illetve VI. Fülöp iránt is érdeklődünk ennyire, nem is beszélve a holland, a belga, a svéd vagy a norvég uralkodóról?

A figyelem részben bizonyára a nemzetközi hírességnek szól. De II. Erzsébet és más uralkodók nem pusztán azért vannak e figyelem középpontjában, mert befolyásos és ismert személyiségek.

Mintha az uralkodókhoz szentimentálisabban (esetleg ellenségesebben) viszonyulnánk, mint a köztársasági elnökökhöz. Ugyanez a figyelem megfigyelhető a (maradék) arisztokrácia irányába is. Eltöröltük a karokat és rendeket, nemesi címeket, majd ezek után romantikusan vonzódunk a rendiség megmaradt képviselőihez. Vajon miért? Van pár tippem.

A monarchiákat körbeveszi egy olyan atmoszféra, ami más politikusokat nem.

Az ugyanis, hogy nem választották őket, hanem öröklik a trónt, családjuk révén a múlt ködébe vesző folytonosságot jelenít meg – nem absztrakt jelleggel, hanem nagyon is konkrétan, személyek és felismerhető arcaik révén, mely arcokról készül festmények ott lógnak a királyi palotákban (némelyikükről fényképek is). Márpedig a család és annak tagjai által megjelenített folytonosságnál nincs átélhetőbb. A japán császári család például több mint ezer éves, gyökerei egyenesen a japán ősmondák világáig nyúlnak vissza.

A monarchia műfajáról, ha épp nem nosztalgiázunk, általában haszonelvű és demokrata szempontból szoktunk beszélni. Az ideológiai kérdéseken túl az vele a problémánk, hogy nagyon nem illeszkedik a demokratikus-népszuverenitásos logikába abból a szempontból, hogy a monarchiát jellemzően nem választják. A monarchia megtestesít egy elmozdíthatatlan elitet, amelyet nem lehet leváltani (illetve többnyire csak erőszakosan lehet leváltani). És hát mi van, ha személyiségében és kvalitásaiban alkalmatlan gyermek örökli a trónt? Érthető felvetések.

Ezért ha valahol a nyugati világban megmaradt a monarchia, akkor mostanra kiüresítették és protokollintézményt csináltak belőle. Persze szimbolikus ereje így is maradhat.

Ugyanakkor aki a monarchia értelmét ilyen demokrata és haszonelvű módon keresi, elvéti a lényeget, rossz helyen keresgél. A monarchia nem egy mechanikus, hanem egy organikus társadalomkép kifejeződése, ahol az uralkodócsalád a fej. Márpedig nem szoktunk fejet cserélni. Arra is szokás rámutatni, hogy az uralkodók épp azért gondolkodhatnak hosszú távon és testesíthetik meg a nemzet – vagy népeik – egységét, mert nem választották őket, nem korlátozzák őket a napi hatalmi harcok és a pár évenkénti választások. A trónörökösök az uralkodó környezetében, udvarában nőnek fel, ezáltal beletanulnak a politikába és az uralkodásba kicsi koruktól kezdve. Ez nagyon sok tapasztalatot jelent, többet mint a mindezt már felnőtt fejjel elsajátító politikusoké.

De szögezzük le:

a konzervatív gondolkodás nem kötelezően monarchista.

Mivel az ember tökéletlenségét hangsúlyozza, szerinte nincs tökéletes államforma sem. Számos berendezkedés lehet többé-kevésbé jó, és van néhány, ami kifejezetten rossz (például a totalitárius diktatúrák).

Ugyanakkor érthető, hogy a konzervatívok vonzódnak ahhoz az államformához, amit elődeik védelmeztek – és szimbolikusan is kifejezi társadalomképüket, a tökéletlen, de bevett rend iránti vonzódást. Az indokokra vonatkozóan gyakran csak annyit mondanak: „csak”, ezt szoktuk meg, a monarchia hagyomány, értelmetlen róla racionális vitát nyitni.

Én azért ennyire nem lennék defetista. Fontos a folytonosság, az organikus társadalomkép, a napi politikai csatározások felett állás, a nemzet szimbolikus egyszemélyi kifejeződése. De a monarchia lényege máshol van.

A monarchia alapvetően szakrális intézmény. Az uralkodó szakrális személy, aki népe és a transzcendens között közvetít.

A középkorban is így tekintettek rá, az uralkodó szinte a papi rend része, a koronázás szakrális aktus volt.

A modernitás azonban megszabadította mind a társadalmat, mind a politikát a szenttel való szoros összefonódástól, és haszonelvűvé téve racionalizálta azt. Azaz deszakralizálta és varázstalanította. Azonban – ahogy Molnár Tamás is rámutatott A hatalom két arca: politikum és szentség című kötetében – a politikum és szentség a történelem folyamán mindig is összefonódott. A szétválasztást (szekularizáció) a felvilágosodás hozta el. A szekuláris logika nem érti, nem érzi a monarchia lényegét.

Ez nem jelenti azt, hogy a monarchiának ne lenne helye a modern világban, és legyintenünk kellene, hogy akkor az ide nem való, úgyis mindegy. Nem árt, ha valamilyen politikai közintézmény, egy megszemélyesített közintézmény, nem pedig egy személytelen bürokrácia emlékezteti a posztmodern nyugatot a szakrális, transzcendens dimenzióra, amitől amúgy függ. Nem csak az egyenlőségpárti horizontális dimenzió létezik, hanem a vertikális is, lehet felfelé is tekinteni. Az uralkodó és családja jel, figyelmeztetés, léte kiemel a hétköznapokból egy fennköltebb, fenségesebb világba, még akkor is, ha időnként botrányok övezik a dinasztiát.

Ahogy Habsburg Ottó – aki II. Ottóként egy alternatív valóságban talán II. Erzsébetnél is hosszabb ideig uralkodó királyunk is lehetett volna – írta 1958-as, The Social Order of Tomorrow (A holnap társadalmi rendje) című könyvében: a legősibb uralkodók, a Szentírás királyai a bírák közül kerültek ki, és Szent Lajos francia király is az igazságszolgáltatást tartotta legnemesebb feladatának. A középkorban a királyok törvényhozói hatalmát erősen korlátozta a hagyomány, a helyi önrendelkezési jog (azaz a középkori monarchiák erősen lokalisták voltak). Ugyanakkor az uralkodónak a legfontosabb feladata nem az aktuális jogi vitákban való ítélkezés, hanem hogy

„őrt álljon az állam rendeltetése és a természetjog felett.

A legfelsőbb bíró mindenekfelett annak szemmel tartása, hogy valamennyi törvény az állam alapelveivel, azaz a természetjoggal összhangban legyen.”

Habsburg Ottó hozzáteszi: az örökletesség legmélyebb igazolása az, hogy ezáltal az uralkodó a legitimitását nem valamely társadalmi csoporttól nyeri (legyen az osztály vagy szavazótábor), „hanem egyedül Isten akaratából”. Az „Isten kegyelméből” való uralkodás nem azt jelenti, hogy az uralkodó kiválóbb, mint mások, hanem „szolgálatot és feladatot” fejez ki. Sőt, „tévedés volna egy Isten kegyelméből uralkodó király részéről, ha kivételes lénynek tekintené magát”. Az isteni kegyelemből származó felhatalmazás „mindig arra kell, hogy emlékeztesse őt, hogy nem saját érdemeinek köszönheti pozícióját”, és „az igazság szolgálatában szakadatlan fáradozással kell bizonyítania alkalmasságát”. Isten kegyelmét pedig közvetíti népe felé.

A monarchia nem szükségszerűen jobb vagy rosszabb, mint a köztársaság. Egyébként a köztársaság sem feltétlen demokratikus államforma, a republikanizmus történelmileg nem volt túlzottan demokrata jelenség.

Vajon a múltat túlságosan szépen láttató, igazolhatatlan nosztalgia-e a jó királyokra vonatkozó kívánalom és emlékezés? Elvégre sok király visszaélt a hatalmával, erőszakoskodott, a maga javát kereste, dinasztikus céloknak rendelte alá népe jólétét. Valóban, a hatalompolitika és emberi minőség a monarchiáknak is sajátja – mint minden más berendezkedésnek is.

Nincs az az államforma, ami megmenti az embert saját rossz tulajdonságaitól.

De a monarchia mégiscsak alkalmasabb a szakrális dimenzió kifejezésére, emberi minőségtől függetlenül; és valamiképp intimebb, családiasabb intézmény, mint a köztársasági elnök intézménye. A monarchia értelmét nem ott kell keresni, hogy a politikai problémákat jobban oldja-e meg más államformáknál.

Hanem a szimbolikájában és a szakrális dimenziójában. A nyugati világ köztársaságai pedig akár gyűlölettől, akár szeretettől telve, de áhítattal figyelik a maradék monarchiákat, azokét, akiké megmaradt.

Talán van egy ilyen olvasata is annak, hogy ennyire megérint minket II. Erzsébet halála: a transzcendenst előttünk megnyitó ősi rítusokat nézünk a tévén, a temetéstől a koronázásig, és figyeljük, hogy másik tollat kér-e III. Károly.

Szilvay Gergely / Mandiner

Kiemelt kép: Getty Images