Lendvai Ildikónak van véleménye, nem is átallta soha a nyilvánosság elé tárni, publicisztikái rendszeresen olvashatóak a Népszava hasábjain, a Mandiner is szemlézi őket, miért is ne tenné; előbbi célja az ellenzéki olvasók, utóbbié meg a kormánypárti tábor hergelése. Ha másra nem, arra tényleg jók Lendvai asszony minden erkölcsi alapot nélkülöző, ám demagógiából jeles jegyzetei.
Múlt héten „Az ország elfekvőben” című cikkében a szociális törvénymódosítást – ellenzéki körökben bájosan csak „Lex Megdöglesz”-nek nevezett törvényt – vette górcső alá, egy, az amnézia klinikai tüneteit felvillantó írásában, olyan bornírt állításokkal, minthogy „az állami, önkormányzati idősotthonokban a várólista csak a kegyetlen kihalásos alapon megy előre”. Tudtommal a magánintézményekben is „kegyetlen kihalásos” alapon szabadulnak fel helyek, minekután bármely fix befogadóképességgel rendelkező intézményben másként nehezen képzelhető el a működtetés. De ilyen apróságokkal minek foglalkozni, ha olyan grandiózus okfejtéseket is papírral lehet vetni, minthogy
„ha a díjat a szegényebb páciens nem tudja elfogadni, indulhat haza. Kérdés, az ő élete megy-e rá előbb, vagy a családjáé. Modern Tajgetosz, csak nem csecsemőknek, hanem öregeknek. De hiszen az egész ország egyfajta Nemzeti Elfekvőben van. Ez ám az igazi krónikus osztály: már sok éve a NER-be utaltak minket. Javítani nem tud az állapotunkon, szemmel láthatólag nincs is ilyen ambíciója.”
Na jó, ennyi elég is, mert Lendvai Ildikót olvasva az ember már-már eutanáziáért kiált – erre még visszatérünk –, úgy érezvén, Magyarországon az MSZP-kormányok idején volt példátlan szociális érzékenység mára köddé vált, a gonosz Fidesz felszámolta. Azt is.
„A szociális ellátás feltételeinek biztosítása – az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl – az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata”
– rögzíti most a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvény második paragrafusa. A kormány ezen változtatna Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Pintér Sándor belügyminiszter közös törvényjavaslatával, tételesen meghatározva, hogy
- Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.
- Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.
- Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
- Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.
- Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.
Az indoklás hangsúlyozza, hogy a felsorolás egyben gondoskodási sorrendet is jelez, rámutatva, hogy az államnak a rászoruló személyekről való gondoskodása szubszidiárius jellegű.
Magyarán a törvény „hivatalossá” tenné az egyébként ősidők óta velünk élő, az emberiséggel egyidős személetmódot, azt, hogy az ember legközelebbi és legbiztosabb erőforrása, segítségforrása saját maga és a többi ember. Közülük is azok, akik a legközelebb állnak hozzá: család, barátok, kisközösségek. És a viszonosság hosszú távon mindig megjelenik, mint ahogyan az univerzalitás is: a glóbusz minden ismert társadalma és emberi közössége így működött.
Forgács István romaügyi szakértő szerint, aki a cigányság tükrében vizsgálja a szociális ellátást, az új hangvétel kényszer és lehetőség is egyben.
„A kényszer abból ered, hogy – túl a világnézeti, ideológiai vitákon – az államnak valóban számolnia kell, hogy mire és mennyit költsön. A jelen viszonyok között bátran oda lehet állni azon megközelítés mellé, hogy ha a családtámogatásokat jövőre sem kívánja csökkenteni, akkor a klasszikusnak tekintett szociális ágazatban fog kevesebbet költeni, miközben megpróbálja elérni, hogy ott olyan erőforrások, és olyan új szereplők is megjelenjenek, amelyek másfajta struktúrában és felelősségi keretben próbálnak segíteni.”
Helyben is vagyunk, mivel az ügy sarkkövei a költség és a szemléletmód, melyek igencsak korrelálnak egymással: a szemléletmód határozza meg, ki mire költ, vagy épp nem költ, legyen az egyéni, családi, közösségi, állami, vagy akár uniós szint. Ismét idézek, ezúttal Gerő András professzortól, aki köztudottan klasszikus liberális nézeteket vall:
„Látjuk, a Fidesz eklektikus kormányzást folytat: a kultúrpolitikája kifejezetten jobboldali, a társadalompolitikája kifejezetten baloldali. Elképesztő baloldali tettei vannak a Fidesznek a kamatstoptól a hatósági árakon és a rezsicsökkentésen át az adó-visszatérítésig. Sok vonatkozásban a mostani a rendszerváltozás utáni időszak legbaloldalibb kormánya.”
A polgári kormány társadalompolitikájában a baloldali szemléletmódhoz tettek is társulnak, az eredményei pedig kézzelfoghatóak, még akkor is, ha ezeket az eredményeket Lendvai asszony előszeretettel ignorálja, saját pártja rombolásáról pedig ugyanilyen előszeretettel hajlamos megfeledkezni. Lent, a keretes részben olvasható mementó talán még neki, a Magyar Szocialista Párt alapító tagjának is segít emlékezni, hiszen ő volt 1994-től a budapesti pártszervezet elnöke, majd egészen 2014-ig országgyűlési képviselője is, 2002 és 2009 között pedig az MSZP frakcióvezetője, majd 2009-2010-ig az elnöke. Előtte meg… hagyjuk. Szilaj kalandokba bonyolódni most nincs idő.
Lendvai Ildikó mindenesetre ott volt a sűrűjében, ez vitathatatlan, ezért talán a 2007-es év egyik ikonikus eseményét is felidézhetjük, az OPNI szociálisan oly érzékeny bezárását, amire Prof. Dr. Rihmer Zoltán ekképpen emlékezik:
„A Lipótmező bezárásával egy időben országosan közel 25 százalékkal csökkentették a pszichiátriai ágyakat, de nem fejlesztették drasztikusan az ambuláns ellátást, sőt a finanszírozását 50 százalékkal csökkentették. A bezárt intézet felvételi területét (kb. 800.000 lakos) szétosztották a megmaradt, de lényegesen csökkentett ágyszámmal működő többi pszichiátriai osztály között, ahol a zsúfoltság fokozódott, és az addig sem optimális beteg-orvos arány még tovább romlott. A Lipótmező bezárása tehát csak a leginkább látható (kisebb) része a 2007-es egészségügyi »deform«-nak, és mintegy szimbóluma az akkor megindult és az egész hazai pszichiátriai ellátást érintő negatív folyamatnak.”
A szocialista kormányok szemléletmódjában a költségcsökkentés progresszióként jelent meg, a fizikai és lelki rombolás eufemizmusaként. S ha már progresszió, térjünk vissza az eutanáziára, mint a társadalmi fölösleg eltakarításának haladó útjára, a mintademokráciákban ugyanis az eutanázia egyre „sikeresebb” vállalkozássá érik.
Kanadában a „haldokláshoz nyújtott orvosi segítség” (medical assistance in dying / MAID) igénybevétele egyre „népszerűbb”, az állam tízezrek életének vet véget az abszurditásig fellazított szabályozás mellett – ez volna az abortuszok inverze.
Ám ha az emberi sorstragédiák mélyére ásunk, az esetek túlnyomó többségében az ok mindig anyagi természetű, s az állam számára az intézményesített eutanázia a leginkább költséghatékony eljárás, természetesen a határtalan humánum köntösébe csomagolva.
Declan Leary, az American Conservative szerkesztője múlt szombati cikkében név szerint idéz föl olyan eseteket, amelyekben szürreális okokkal végeztek ki kanadai állampolgárokat. Az 54 éves Amir Farsoud esetével kezdi, aki a hivatalos indoklás szerint hátfájás miatt kapott engedélyt a MAID-re, valójában azonban Farsoud anyagi gondokkal küzd, hamarosan elveszíti otthonát, és úgy érzi, kifogyott a lehetőségekből. A torontói CityNews-nak azt nyilatkozta, hogy egyáltalán nem akar meghalni, de inkább ezt az utat választja, minthogy az utcára kerüljön.
„Nem lehet megmondani – írja Leary –, hogy az eutanázia több tízezer kanadai áldozata közül hány embert beszéltek rá a döntésre a halálszekta boszorkánydoktorai vagy a halálbizottság bürokratái, és hányan mentek a sírba úgy, hogy történetük valaha is nyilvánosságra kerülhetne. Kétségtelen, hogy a probléma kardinális része a költségvetési számítás. A krónikus betegségben szenvedő emberek életben tartása drága, és egy olyan egészségügyi rendszerben, mint a kanadai, minden ösztönző az ilyen költségek korlátozásának irányába hat. De még nagyobb aljasság a MAID körének kiszélesítése a mentális betegséggel élőkre: jövő évtől kezdve egyáltalán nem lesz szükség fizikai betegségre az eutanázia indoklásához. Az egyszerű öngyilkosság államilag engedélyezett gyakorlattá válik.”
És akkor idézzük újra Lendvai asszony magasröptű gondolatsorát:
„Ha a díjat a szegényebb páciens nem tudja elfogadni, indulhat haza. Kérdés, az ő élete megy-e rá előbb, vagy a családjáé. Modern Tajgetosz, csak nem csecsemőknek, hanem öregeknek.”
Ha nem tudnám, hogy Lendvai Ildikó kicsoda, e részletből még azt is hihetném, hogy Kanadát, Belgiumot vagy egyéb, a halálkultuszt propagáló államot illeti kritikával. De sajnos tudom, ki ő, tudom, mit tett, és azt is tudom, miért írja, amit ír. Piha.
***
30 százalékkal emelkedik a háztartási gáz és 10-14 százalékkal a villamos energia ára;
a nyereséges vállalkozásoknak és a hatmillió forint feletti éves jövedelemmel rendelkező magánszemélyeknek négy százalék szolidaritási különadót kell befizetniük;
a kormány jövő évtől be kívánja vezetni a házipénztári adót (ezt azoknak kell megfizetniük, akiknek a napi pénztáregyenlegük éves átlaga több mint kétszerese a készpénzes értékesítésük átlagos napi összegének – szerk.);
az áfa 15 százalékos kulcsát pedig már 2006. szeptember 1-jétől húsz százalékra emelik;
az egyszerűsített vállalkozói adó (eva) kulcsát október 1-jével 15 százalékról 25 százalékra növeli a kormány;
a munkavállalók által fizetendő egészségbiztosítási járulék négy százalékról hat százalékra emelkedik, a munkavállalói szolidaritási járulék egy százalékról 1,5 százalékra nő;
jövőre pedig a munkavállalók egészségbiztosítási járuléka tovább nő, hat százalékról hét százalékra; a kormány 2008-tól az átlagos értéket meghaladó lakó- és üdülőingatlanokra ingatlanadót vezet be;
illetve a korábban megígért adócsökkentési programot pedig elhalasztják.
A megszorításoknak közel sem lett vége 2006 nyarán, annak hatásai több területen is megfigyelhetőek voltak.
Egészségügy: a kormány a minimálbér reálértékét nem emelte, a növekedésnél magasabb volt az infláció. Mivel az egészségügyi dolgozók bérének reálértékét sem növelték, több ezer orvos és ápoló hagyta el a pályát vagy az országot. A második Gyurcsány-kormány súlyos bűne, hogy elhanyagolta az egészségügyi intézményeket: a kórházak és az orvosi rendelők állapota drasztikusan romlott. A megszorító intézkedések következtében több tucat kórházat kellett bezárni, 3000 orvost és 6000 egészségügyi szakdolgozót kirúgni, a kórházak adóssága jelentősen nőtt, 600 milliárd forintot vontak el az egészségügytől.
Családok: a Gyurcsány-kormány eltörölte a családi adókedvezményt az 1 és 2 gyerekes családok esetében, a háromgyerekesekét 60 százalékkal, nevetséges mértékűre csökkentették. Mindezek mellett elvettek egyévnyi GYES-t, visszavonták a támogatott forinthiteleket, ezzel devizacsapdába kergették a magyar családokat. Egekbe emelték a tankönyvek árát, a nyereséges Nemzeti Tankönyvkiadót privatizálták.
A baloldal 2 év alatt (2007-2008) több mint 14 000 tanárt tett utcára, és több mint 100 iskolát zárt be. További 748 iskolát szüntettek meg, azokat beolvasztották más intézményekbe, ezzel 1000 településen szűnt meg a helyi iskola. Összesen 283 óvodát zártak be, 1191 óvónőt rúgtak ki. Ezzel egy időben csökkentették a diákok utazási kedvezményét 17,7 százalékkal, és 28 vasúti mellékvonalat zártak be 942 kilométer hosszan. Nem mellesleg fizetős lett az óvodai és bölcsődei étkeztetés. A Gyurcsány-kormány bevezette az egyetemi tandíjat, amit a 2008-as sikeres népszavazás törölt el. Arról nem beszélve, hogy 5,9 százalékról 11,3 százalékra nőtt a munkanélküliek aránya a volt kormányfő megszorításai következtében.
Önkormányzatok: 1300 milliárd forintra növelték az önkormányzatok adósságát, hiszen elvonták tőlük a pénzt. Igaz, a feladatköreiket nem csökkentették. Jól mutatja a helyzetet, hogy csak Budapesten 251 milliárd forint adósságot hagytak hátra. Leállították a MÁV fejlesztését: a társaság adóssága 2010-re 300 milliárd forintot tett ki. Eladták a nyereséges szállítmányozási üzletágat (MÁV Cargo). 80 milliárd forint adósságot halmoztak fel a BKV-nál, ezzel a vállalat hitelképtelen lett, a fejlődés itt is leállt.
Ilyen állapotban találta az országot a 2008-as gazdasági válság.
A Bajnai-kormány megszorító intézkedései
A 2009. április 14-én hivatalba lépett a magát „szakértőinek” nevező, de valójában neoliberális, Bajnai Gordon vezette új MSZP-kormány április 19-én jelentette be programját, melyben a költségvetés kiadásait 2009-ben 350–400, 2010-ben pedig 900 milliárd forinttal tervezték csökkenteni (a 2008-as költségvetés 10 százalékával!) Ez azonban megszorításokkal járt.
A közszférában két évre befagyasztották a bruttó bértömeget (vagyis béremelést csak elbocsátásokkal lehetett volna kapni), visszavonták a 2009 második félévi kereset-kiegészítést, megszüntették a 13. havi bért, csökkentették az önkormányzati támogatásokat. Előrehozták a nyugdíjkorhatár emelését, 2009-es és 2010-es nyugdíjkorrekciót is visszavonták, megszüntették a 13. havi nyugdíjat, emellett több szociális megszorítást is hoztak: 10 százalékkal csökkentették a táppénzt, befagyasztották a családi pótlékot, rövidítették a GYES és a GYED idejét háromról két évre (ehhez bölcsődeépítéseket ígértek, de azok nem valósultak meg). Megszüntették a lakástámogatási rendszert, és fokozatosan kivezették a gázár- és távhő-kompenzációt. Csökkentették a tömegközlekedés támogatását, ezzel drágultak a jegyek és a bérletek. Az EU-s agrártámogatások nemzeti önrészét is csökkentették. Az adórendszert sem kerülték el a szélsőséges megszorítások: 25 százalékra nőtt az ÁFA, meghirdették az ingatlanadót és a vagyonadót, nőtt a személyi jövedelemadó.
Kiemelt kép: MTI/Kovács Attila
