Bárhogy is végződik a háború, a nagytőke győzni fog – írja Bill Blunden az American Conservative-on.

Ahogy a háború megtépázza Kelet-Európát, úgy szenvednek súlyos veszteségeket a harcoló felek. Ukrajna kitartása és sikerei ellenére esetleges győzelme hosszú távon csak pirruszi lehet. Oroszország sincs jó helyzetben: északon új NATO-tagjelölteket szerzett, és miközben gazdasága zsugorodik, felemészti erőforrásait. Az összecsapást figyelve nehéz elképzelni, hogy bárki is győztesként kerülhetne ki belőle. Vagy mégis?

A háborúellenes kommentárok elsősorban az amerikai fegyveriparra összpontosítottak, és az utóbbi időben európai vezetők is csatlakoztak hozzájuk, akik nyilvánosan fordultak szembe a háborús nyerészkedéssel.

És van is ebben igazság a tengerentúlra szállított több milliárd dollárnyi fegyver és lőszer fényében. Mégis, az amerikai hatalmi struktúrának van egy másik frakciója is, amely elégedetten állt félre, és hagyta, hogy a védelmi vállalkozókra háruljon a felelősség.

A közelmúlt történelme számos fontos tanulsággal szolgál arról, hogy ki profitál a háborúk pusztításából. Az első világháború idején Wilson elnököt békeprogramja alapján választották újra második ciklusára. Híres 1916-os kampányszlogenje az volt, hogy „he kept us out of war”, azaz „ő óvott meg minket a háborútól”. Persze, ez a wilsoni szemléletmód hamar megváltozott. Bár a közvélemény figyelme akkoriban a német tengeralattjárók jelentette fenyegetésre összpontosult, az ifjabb J. P. Morgan vezette bankárszindikátus kevésbé feltűnő szerepet játszott abban, hogy Wilson meggondolja magát.

Morgan szindikátusa 1,5 milliárd dollár értékben finanszírozta a szövetségesek háborús erőfeszítéseit, mert a tengelyhatalmak esetleges győzelme az egész amerikai gazdaságot veszélyeztette. Az Egyesült Államok GDP-je 1917-ben mintegy 60 milliárd dollár volt. Wilson elnök tisztában volt ezzel, így Morgannek és társulatának nem kellett felhívnia a figyelmét arra, mi történik, ha nem fizetik ki a hiteleiket.

És persze, mivel Morgan nem hagyott ki egy aranyat érő lehetőséget, a háború után 10 milliárd dollárnyi kölcsönt nyújtott Európa újjáépítésére.

Fontos megjegyezni, hogy az amerikai közvélemény nem feltétlenül osztotta Wilson újdonsült szemléletét, ezért kormányzata létrehozta a Committee on Public Information intézményét (CPI – Közérdekű Tájékoztatási Bizottság, egyfajta propagandagyár – a szerk.), amelyet George Creel újságíró vezetett. A CPI feladata a közvélemény befolyásolása volt, hogy megszerezzék az amerikaiak támogatását egy olyan ügyben, amelyre európai problémaként tekintettek. A CPI azt a képzetet keltette, hogy Amerika belépése az első világháborúba azért volt szükséges, hogy „biztonságossá tegye a világot a demokrácia számára”, és megvédje a szövetséges civileket a vérszomjas hunoktól.

És az ehhez hasonló szörnyűségekről szóló háborús történetek a média tudósításainak szerves részévé váltak.

Évtizedekkel később a nagy pénzügyi érdekeltségek ismét bevetették befolyásukat. A második világháború kezdeti szakaszában a Rockefeller Alapítvány a Külkapcsolatok Tanácsának juttatott pénzeszközöket a War and Peace Studies (Háború és Béke Tanulmányok) elindítására, amely projekt diszkrét külpolitikai iránymutatással látta el a Külügyminisztériumot. Az amerikai elit már idejekorán megjósolta, hogy földrajzi adottságaiknak köszönhetően az Egyesült Államok az egyetlen olyan ipari és katonai hatalom, amely egyben marad a háború végére, ami azt jelenti, hogy az amerikai exportnak és biztonsági garanciáknak saját piacuk lehet. Az évekig tartó háború által megtépázott hajdani nagyhatalmak kétségbeesetten várják majd a segítséget, és ezért fogékonyak lesznek az amerikai feltételekre.

Az amerikai elit pontosan célba talált, így a War and Peace Studies egyfajta tervként szolgált az ezt követő Pax Americana számára.

1945 körül az újjáépítésre irányult a figyelem, és hiteleket nyújtottak, hogy szövetségeseket és ellenségeket egyaránt „megbízható kereskedelmi partnerekké” tegyenek. Az USA például 1945-ben több, mint 4 milliárd dollárt kölcsönzött Angliának, így az egykor hatalmas Brit Birodalom csupán junior partnerré vált. De az amerikai dominancia igazi gerincét az 1944-es Bretton Woods-i megállapodás jelentette.

Ez a megállapodás az amerikai dollárt tette a világ tartalékvalutájává, ami azt jelentette, hogy a dollárt aranyra lehetett váltani, és más nemzeti valuták értékét a dollárhoz képest rögzítették.

A Bretton Woods-i megállapodás megteremtette a dollár iránti keresletet, amely a mai napig lehetővé teszi „Uncle Sam” számára, hogy más országoknál alacsonyabb kamatlábak mellett vegyen fel hitelt. De lehetővé teszi azt is, hogy az USA szokatlanul magas szövetségi adósságot vezessen, amelyet aztán az olyan elhúzódó katonai projektek finanszírozására használ fel, mint a 20 éve tartó terrorizmus elleni háború. Gondoljunk csak bele: egy olyan üzleti szektorban, ahol a pénz nyersanyagként szolgál, az amerikai pénzintézetek egyértelmű és irigylésre méltó előnnyel rendelkeznek.

A kincstár lényegében pénzt nyomtathat, és más országoknak nincs más választásuk, mint elfogadni a felfújt valutát.

A Bretton Woods-i megállapodás másik eredménye a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrehozása volt azért, hogy hitelt nyújtsanak a gazdaságukat helyreállítani próbáló nemzeteknek. És közel 80 évvel később még mindkét intézmény létezik.

A Világbank 2021-ben több mint 98 milliárd dollárnyi adósságot bocsátott ki.

Obama elnök 2016-ban még azt hangsúlyozta, hogy Ukrajna „alapvetően orosz érdek, nem amerikai”.

Mi magyarázza tehát a külpolitikai fordulatot, amely Ukrajnának biankó csekket adott?

Erről narratívák sokasága áll rendelkezésre. Lloyd Austin védelmi miniszter szerint az Egyesült Államok azért avatkozott be, hogy „meggyengítse Oroszországot” – ez a magyarázat némileg megalapozott, mivel az orosz hadigépezet a kényszerhelyzet jeleit mutatja. Biden elnök, aki a csillogó általánosságokat választotta, azt mondta az újságíróknak, hogy „a szabadságot és a demokráciát védjük” – ismerősen hangzik? – az autokratákkal szemben. De a szaúdi koronaherceggel történt ökölpacsizása után, ez finoman szólva furcsa álláspont.

Saudi Press Agency/AP

Eközben a globalista agytrösztök politikai forgatókönyvírói arra figyelmeztetnek, hogy Putyin „a hidegháború lezárását akarja újratárgyalni”, így nincs más választásunk, mint hogy beavatkozzunk, mielőtt Oroszország Ukrajnán átlépve próbálja meg visszaszerezni azt, amit a Szovjetunió összeomlásakor elveszített. Ez olyan kínos helyzet, amely bizonyos fokú kognitív disszonanciával jár a NATO-szerződés 5. cikkével és az atomháború kilátásával kapcsolatban.

Függetlenül vezetőink szándékaitól és az őket mozgató mögöttes megfontolásoktól, egy dolog biztos:

minél tovább tart ez a háború, annál nagyobb pusztítással jár.

És amikor a por leülepszik, Ukrajna maradványait az alapoktól kell újjáépíteni. Ez pedig, kedves olvasó, nem kevés pénzbe kerül majd. Adósság lesz, rengeteg, annyi, mint Irak megszállása után, ahol az Egyesült Államok többet költött, mint Németországban és Japánban a második világháborút követően.

Biden elnök kijelentette, hogy „semmit Ukrajnáról Ukrajna nélkül”, de ezen a ponton nehéz másképp szemlélni azt az országot, mint egy kliensállamot, amelyet raklapnyi adóforintokból vásároltak föl.

Amikor a harcok végre befejeződnek, a Zelenszkij-csapat kétségbeesetten kér majd kölcsönöket – több százmilliárd dollárnyi kölcsönt.

A gazdaság újjáépítése lesz a legnagyobb tétel, és találjátok ki, kik sürgölődnek majd ott, amikor elérkezik a pillanat, hogy Zelenszkij aláírja a kipontozott vonalat?

Ugyanazok a pénzintézetek, amelyek manapság Ukrajna piacaira és természeti erőforrásaira vetettek szemet; azok az intézmények, amelyek a 2008-as nagy recesszióból még nagyobb tőkével és még több befolyással jöttek ki.

Nem számít, hogyan végződik a háború, a nagytőke győzni fog.

Kiemelt kép: Pixabay